Doyoung szíve szerint kitörte volna a másik nyakát, majd elásta volna valahol, hogy soha többet ne kelljen látnia. Áruló. Miért csinálja ezt vele? Miért nem hagyja, hogy az ördögi énje felfalja mindkettőjüket?
A történtek előtt is ismerte a fiút, főleg látomásból és persze az iskola mögötti sikátorokból, ahonnan sokszor megszaggatva, felrepedt szájjal bicegett ki. Túl könnyű préda volt az iskolatársai számára már önmagában külföldiként is, de Yuta összezúzásra éhező néma porcelánarca szinte könyörgött a megalázásért. Látszott, hogy ezzel a japán fiú is tisztában van, hiszen igyekezett minél jobban meghúzni magát, ám ez inkább kevesebb, mint több sikerrel ért révbe. Nem volt olyan szerencséje, hogy a bántalmazók érdeklődése iránta tiszavirág életű legyen, így sokszor keletkezett törés a gyönyörű porcelánarcon.
A koreai fiú egyszer sem nyúlt a porcelánbabához, ám előszeretettel végignézte a szenvedését segítség helyett. Yuta ugyanis szépen tudott szenvedni. Néma volt végig, pár fájdalmas nyögés szaladt ki csak a száján, de alapvetően csendesen tűrte a testének megalázását. Csak egy kívülállónak tűnhetett fel a mandulavágású szemekből áradó mélységes fájdalom, mely kitárta a nagyvilágnak gazdája szétszaggatott lelkét.
Fuss és rejtőzz el, a ma éjjel rossz lesz
Mert előjön az ördögi oldalad
Tönkre fog tenni engem
Ez majdnem olyan, mint a lassított öngyilkosság
Figyelem ahogy közénk áll az ördögi oldaladat
Doyoung betegesen rajongott Yuta fájdalmáért. Ha tehette, végignézte a morbid előadását, melynek tetőpontján megláthatta a hőn áhított gesztenyebarna csillogásba öltöztetett lelket. A japán fiú pillantása ilyenkor valami megmagyarázhatatlan módon mindig megtalálta a koreai fiújét és nem is eresztette, amíg végett nem ért a színdarab. A végén a porcelánbaba mindig meghajolt és csendben kivárta, hogy újra egyedül legyen.
Aznap Doyoung vele maradt. Az okát talán ő sem tudta, vagy nem akarta bevallani magának. Yuta homlokán egy nagyobbacska vágásból patakban fojt a vér az álláig, ám a fiú rezzenéstelen arccal ült tovább a mozdulatlanságban. Végül a fiatalabb belesóhajtotta megélt elégedettségét a csendbe, majd letérdelt a másik elé és kezébe fogta a porcelánarcot. Az, mint egy játékbaba a gazdája kezében, ellenkezés nélkül hagyta, hadd tegyenek vele, amit akarnak. Rosszabb már úgy sem lehet, gondolta.
A koreai fiú rémületes csodálattal szemlélte az előtte ülő arcának minden négyzetméterét. Az égalja napnyugtakor nem játszott annyi színben, melyben a kezében fogott csodálatának tárgya. Borzongás futott végig a gerincén, mikor a vérpatak átszökött az ujjai között, emlékeztetve néma gazdájának törékenységére. Az érzés, hogy hatalma van az előtte ülő porcelánbaba felett, akár össze is törheti, euforikus érzéssel töltötte el Doyoungot. Tehát ez a hatalom vette el az apja eszét is az alkoholmámorban töltött éjszakákon.
Mondd csak, mit kell tennem
Ahhoz, hogy eltávolítsalak a közelemből
Hogy megakadályozzam, hogy én is lesüllyedjek
Mindvégig lent voltam veled
Mindvégig lent voltam veled
Yuta végig néma maradt. Hagyta, hogy a másik felsegítse, hogy kézen fogva átkormányozza őt az emberek között valamerre. Egy szó nélkül ült fel a buszra a koreai mellé, csendben követte egyre beljebb az éjszakába, végül minden kétely nélkül lépte át az egyszobás lakás ajtaját is.
Mitől féljen? Doyoung legrosszabb esetben megöli, és az, hogy erre a gondolatra kellemes megkönnyebbülés öntötte el a testét, teljesen lebontotta az amúgy is gyenge ellenállását. Legalább azok által a karcsú, hosszú ujjak által hal meg, amik érintésére már hónapok óta vágyakozott, miközben végig azokba a gyönyörű szemekbe mered majd, amik csillagként ragyognak fel, mikor látják a szenvedését.
Hát van-e ennél csodálatosabb halál? A japán fiú számára biztos nem.
A verés óta először személte meg érdemlegesen környezetét Yuta. Egy kis szobában ült a hideg, kemény padlón és egyedül volt. Mintha a némasága kiszökött volna az ajkain és egy szempillantás alatt beköltözött volna a szoba minden kis zugába, egy pisszenés sem hallatszott.
Hol van Doyoung? Nem mert megmozdulni, úgy érezte, minden lépésével beszennyezné a másik intim kis zugát, azért csak a gesztenyebarna szemeivel pásztázta végig a helyiséget. Elsőre minimalistának gondolta, ám lassan rájött, hogy ez nem stílus, ami uralkodik a szobában, hanem szomorú és mély üresség. Sehol egy kép vagy poszter, semmi szín, semmi vidámság. Minden szabályos és katonás, mintha egy robot élne itt szívtelenül. A falakról csak úgy folyt le a fájdalom és a magány, Yutának összébb kellett húzni magát, nehogy elnyeljék. Még a klasszikus családi fotót sem találta sehol, pedig az szinte kötelező eleme volt a koreai szobának, legalábbis a drámák alapján, mikből a fiú a nyelvet tanulta.
Még mindig akarlak téged, de nem az ördög oldalán,
Nem a kísérteties életedben, csak érted akarlak
Szóval mondd csak, miért foglalkozom az ördögi oldaladdal,
A veszélyes elméddel, de soha nem veled
Ki fog megmenteni téged most?
- Anyám meghalt kiskoromban, apám pedig vert. Ezért nincs kint róluk fotó.
Yuta szíve majdnem megállt egy pillanatra a hirtelen hangrobbanástól a csendben. Felpillantott a szobába belépő fiúra és igyekezett olyan fejet vágni, mint akit épp nem kutakodáson kaptak.
- Én nem...
- Csend! Nem érdekel a magyarázkodásod. Ezen gondolkoztál és megkaptad a választ, nem? - Apró bólintás. - Akkor túl van tárgyalva.
A koreai fiú leült a másikkal szembe, majd kinyitotta az elsősegélyt dobozt. A csend újra eluralkodott a szobában és az ágyról figyelte a két fiút. Doyoung szakavatott, gyors mozdulatokkal dolgozott, Yuta pedig szakavatott némasággal tűrte. Furcsa érzés volt számára, hogy más gondoskodik a sebeiről, nem pedig egyedül kell szenvednie velük. Elöntötte a melegség, mikor a bőre találkozott az imádott ujjpercekkel, miközben erősen koncentrált, hogy fel ne sóhajtson. A koreai fiú félreértelmezte a fintorát.
- Fáj?
- Nem... én csak... - dadogta a japán tört koreaival.
- Beszélj már rendesen! - morrant rá Doyoung, mire Yuta összerezzent. A hatalom megsimogatta a fiatalabb szívét, mire az önkéntelenül elmosolyodott, ezzel még jobban összezavarva a vele szembe ülőt. A japán nem értette, miért ragyog a másik szeme, de belemeregett a szíve. Elhatározta, hogy ha kell, belehal, csak hadd láthassa még a csillagokat, melyek beragyogták a fénytelen éjszakát, amiben élt, mióta Koreába költözött. Kár, hogy Doyoung nem tájékoztatta arról, hogy ő innentől nem dönt szabadon. Abba még a végén tényleg belehalna.
Nem tudok hazudni, de hiányolom azokat az időket
A fellegekben voltunk és azt hittem, soha nem ér véget
De te meg én ugyanabba a hosszú sorba álltunk be
A jó gyerekek az ördögi oldalra állnak
Így lesz ez megint
- Gyere közelebb!
Doyoung szavai parancsént hasítottak keresztül a kis szobán, ahonnan a csend fejvesztve menekült, megérezve vesztét. Yuta agya szintén menekülésre sürgette a fiút, ahogy mindig is tette a hónapok során fáradhatatlanul, ám a gazdája már rutinos volt az elhallgattatásában. Jelen pillanatban elég volt, hogy a koreai kecses ujjai indaként fonódjanak a csuklójára, és a szíve azonnal átvette a teste felett az irányítást. Viszont Doyoungnak ez a folyamat nem ment végbe elég gyorsan, így türelmetlenül rántott egyet a másikon, mire fájdalmas nyögés szakadt ki az idősebből. Ritkán adott hangot szenvedésének, ám emiatt nagyon értékesek voltak ezek a pillanatok és a tény, hogy ezt Doyoung váltotta ki belőle, a koreai fiúnak elég volt ahhoz, hogy elmerüljön a hatalom adta extázisba.
Elveszett egy olyan világban, amitől kiskora óta rettegett, amitől az anyja, amíg tehette, saját testével védte fiát. Ebben a pillanatban világossá vált számára, hogy csak rossz oldalán volt a világ kegyetlen hierarchiájának. Most, hogy ő parancsol, kész volt a katarzis.
Yuta újra csendbe burkolózott, ám ez már nem volt elég a másiknak. Újra át akarta élni az élményt, nem érte be azzal, hogy a néma fiú behódolt neki, azt akarta, hogy adjon is hangot kiszolgáltatottságának. A szabad kezével végigsimított a japán fiú mellkasán, fel a hattyúnyakára, melyre úgy rászorított, hogy az idősebb ajkai elkezdtek kapkodni a hirtelen eltűnő levegő után. Szemei kitágulva bámulták a másikat, aki borzongva hagyta, hogy elnyelje a gesztenyebarna, zavarodott tenger. Mikor megérezte, hogy Yuta kezei önkéntelenül nekifeszülnek a mellkasának, ellazította szorítását és megsimogatta a fiú ádámcsutkáját, mely hevesen táncolt az érintése alatt. Majd megunva a játékát keze feljebb kúszott és végre hozzáért a porcelánarchoz, mely olyan régóta vágyakozott az érintése után.
Mondd csak, mit kell tudnom
Ahhoz, hogy megakard változtatni mindezt
Hogy megakadályozzam, hogy én is lesüllyedjek
Mindvégig lent voltam veled
Mindvégig lent voltam veled
Yuta félelemmel kevert vágyakozással simult Doyoung kezébe. Az előbb olyan boldogságot vélt felfedezni a koreai fiú szépséges vonásaiban, hogy átkozta az életösztönt, mely megállította az őt fojtogatót gyilkos játékában. Kezei továbbra is a fiatalabb mellkasának feszültek, ám Doyoung nem zavartatta magát miattuk, Yutának pedig önszántából eszébe sem jutott volna elvenni őket onnan. Tökéletesen érezte a jobb keze alatt a másik őrült módjára verő szívét és a tény, hogy ezt ő okozta, mélységes boldogsággal töltötte el. A hatalom csendben üldögélt a koreai fiú vállán és markába röhögött a japán naiv gondolatait hallva.
Doyoung megelégelte a csendet, kielégülést akart, így abbahagyta a porcelánarc minden véraláfutásának áttanulmányozását és heves mozdulattal belemarkolt Yuta szürkés-barna tincseibe. A préda ajkait meglepett nyögés hagyta el, ám ez nem volt elég a ragadozó számára. Erősített szorításán, miközben kíméletlenül hátra rántotta a fejét, úgyhogy a kecses hattyúnyak pattanásig feszült. A japán nem tudott parancsolni magának és fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle. Egy pillanatra azt hitte megroppan a gerince a hirtelen mozdulattól, ám nem volt ekkora szerencséje, így csak szenvedett tovább töretlenül a könyörtelenül kicsavart pózban.
A fiatalabb még pár percig kiélvezte a maga alkotta fájdalom szépséges szobrát, ám végül feltérdelt és a másik fölé hajolt. Így, hogy pár centi választotta csak el az arcukat, Doyoung még inkább kigyönyörködhette magát a porcelánbaba szenvedéseiben. Elégedett volt Yutával. Többet kapott tőle, mint azt remélte, így úgy gondolta meghálálja neki. Előző hevességével ellentétben gyengéden hajolt a japán ajkaira, amire a másik a feszített póz enyhülése okozta megkönnyebbülését és a csók okozta döbbenetét hangosan belenyögte az éjszakába.
Még mindig akarlak téged, de nem az ördög oldalán,
Nem a kísérteties életedben, csak érted akarlak
Szóval mondd csak, miért foglalkozom az ördögi oldaladdal,
A veszélyes elméddel és soha nem veled
Ki fog megmenteni most? Ki fog megmenteni téged?
Doyoung ajkai először elhitették Yutával a kedvességet és a törődést, és mikor a japán fiú teljes mértékben megadta magát, a ragadozó lecsapott. Elengedve a fiú csuklóját, újra ráfogott a porcelánbaba nyakára, miközben beleharapott a rózsaszínű ajkakba. Yuta nem győzött hangot adni gyötrelmének, ami nem ment könnyen egy nyelvvel a szájában. Nem volt olyan hülye, mint aminek hitték, inkább csak naiv, így hamar átlátta, hogy Doyoung élvezi szenvedését, ezért elengedte némasági fogadalmát és beleénekelte az éjszakába a fájdalmát.
A koreai fiú elszakadva a vértől édes ajkaktól egy erős lökéssel a kemény padlóra kényszerítette az idősebbet, majd vágyakozva végignézett alkotásán, mielőtt újra lecsapott volna. A japán szája felrepedt, arca eltorzult a fájdalomtól, véraláfutásai színes fénycsóvákként emelkedtek ki sápadt arcából. Doyoung szemén keresztül a hatalom elégedetten szemlélte művét, egészen addig míg össze nem akadt a tekintete a másikéval. Nem rettegés vagy félelem ült a gesztenyebarna szemekben, hanem vágyakozás. Ez teljesen megtörte a fiatalabb extázisát.
Ha Yuta élvezi ezt az egészet, akkor azzal már is ő kerül hatalmi pozícióba, Doyoungból pedig megint áldozat válik, mint sok éve. Pillanatok alatt kiengedte az ujjai börtönéből a selymes tincseket és a hattyúnyakat, majd kicsit kótyagosan felállt. Yuta értetlen szemekkel nézte, ahogy a fiú egyik pillanatról a másikra megváltozik. Nem értette, mit történt, mit csinált rosszul. Nézte, ahogy a Doyoung lerogy az ágyára, majd belehajtva fejét a kezeibe és elsírja magát. A szoba megtelt fájdalommal és kétségbeeséssel, a hatalom pedig tanácstalanul nézegette szánalmas exgazdáját. Végül ördögi szemét a földön kuporgó japánra vettette és elmosolyodott. A két fiú tökéletes alanya volt egy diszfunkcionális hatalomjátéknak, így hát kecsesen odaugrált Yutához és belesúgta titkait a fülébe.
Pár perccel később két fiú ült az ágyon egymást ölelve. Yuta szorosan tartotta a fiatalabbat, aki zokogva simult a törékeny testhez, miközben szüntelen bocsánatért esedezett. Doyoung könnyei szerelmet és őrült ragaszkodást ígértek a meggyalázottnak, az pedig végtelen uralmat maga felett az erőszaktevőnek. A hatalom pedig elégedetten lóbálta lábait az íróasztalon ülve, rágyújtott egy cigarettára és végül a füsttel együtt a szobába fújta az élet nagy kérdését:
„Ki fog téged most megmenteni?"
