Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Csak egy tánc volt...


2019.jún.30.
Írta: Yuna Choi Szólj hozzá!

Bom ft. sandara park - Spring

Szereplők: Doyoung & Yukhei (NCT)
Műfaj: angst, romantikus
Figyelmeztetés: nincs~
Leírás: "Tél után tavasz következik, akkor is, ha semmit sem tesz az ember, csak vár. Talán a boldogság is ilyen? Magától eljön, ha itt az ideje?" (song)

68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f7a7055663841535658564b7863513d3d2d3732393830343132372e31353964323161393833663338323063333635313433383934353.gif

Gyerekek százai sikítozva menekültek a hirtelen lezúduló jéghideg zápor elől a házakba. Az addigi kellemes időjárás pillanatok alatt változott át hideg, dermesztő szörnnyé, mely először sötét vihar fellegeivel, mely perceken belül villámaival üzent hadat a ragyogó Nap ellen. Yukhei ijedten húzódott el kedvesétől, és igyekezett enyhíteni a károkon. Minden egyes centivel, amivel messzebb került az idősebbtől, a vihar fokozatosan csendesedett. Végül, mikor már kinyújtott karral sem tudták volna egymást érinteni, az időjárás teljesen megnyugodott, már csak az eső szemerkélt csendesen, de végül az is elállt. A Nap morogva bújt elő a felhők mögül, szemrehányó pillantást vetve a fiatal fiúra. Az bűnbánóan lehajtotta a fejét, de nem foglalkozott sokat a rosszalló égitesttel. Inkább a vele szembeállónak szentelte újra a figyelmét, ámbátor most tisztességes távolságba maradt. Az idősebb ajkán gunyoros mosoly ült, ám szemeit elborította a mélységes fájdalom.
- Mennem kell, igaz?

Húzz le engem a végtelen sötétségbe
Édes, fektess le, úgy érzem, mintha
remegő kezeim hozzád lennének kötözve
Úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok

Yukhei bólintott.
- De ne menj, maradj inkább velem! - Halkan szólt, ám égbekiáltó könyörgés gurult le minden szaváról. Ösztönösen indult volna az idősebb fiúhoz, ám amint kicsit is közelebb ért hozzá, az eget rettenetes villám hasította ketté. Beleremegtek a falak és a két fiú is. Immár az idősebb kezdett hátrálni.
- Ne lépj közelebb, még a végén romba döntjük a világot. Nekem nem számít, ez a dolgom, de te újjá teremted a természetet. Te építesz, én pusztítok. Nincs meg a kettő egymás nélkül, nekünk mégis a másik nélkül kell leélnünk az életünk. - Ajkairól szomorú kacaj hangzott fel. - Tragikusan ironikus, nem igaz?
A fiatal fiú némán nézte, ahogy kívülről hidegnek tűnő szerelme összeroppan a sorsuk súlya alatt. Oda akart rohanni, megölelni őt, megnyugtatni, hogy ketten mindent megoldanak, de tudta, mindez hazugság lenne. Jótékonyan is csak pár óra maradt hátra kedvese idejéből, így is addig húzták az elkerülhetetlent, amíg tehették.

Mikor szomorú vagyok, hirtelen fel sem fogom
De téged kereslek és ezért gyűlölőm magam
Mint egy bolond, mikor sírok, azon tűnődőm, vajon az érzéseim
eltűnnek-e majd a tavaszi széllel?

Doyoung elfordította fejét, hogy ne is lássa a másikat, mert attól csak nehezebbé vált volna az elválás. Kegyetlen volt, amit művelt velük az ég. Olyan közel voltak egymáshoz, mégsem lehettek együtt. Láthatta, csodálhatta a másik szépségét, ahogy minden évben újjászületett ujjai alatt a természet, melyet ő heteken át gondosan lerombolt újra és újra, ám nem érinthette meg a másikat súlyos következmények nélkül. Bűntudat nélkül. Mint egy remek mű, mely egy vastag üvegfal mögül hívogatja. Olyan kegyetlenség volt ez, melyet nem érdemelt meg, ám mégis sújtották vele. Sokáig, sőt mai napig, nem értette, mit lát benne a fiatalabb. Nem értette, hogy  benne mi az a szép, az a varázslatos, melyet Yukhei annyit emlegetett közösen töltött rövidke idejük alatt. A fiú rajongással beszélt róla és tetteiről, pedig ő volt, aki miatt a fiatalabbnak minden évben újra kellett építenie a világot a romjaiból.

Lehúzol a mélybe, de jól vagyok
Miattad sírok, de jól vagyok
Hamarosan jobb lesz, ahogy múlik az idő
A hiányod még mindig túl nagy teher nekem

- Tudod, - szólalt meg halkan Yukhei, mire Doyoung automatikusan ránézett - azt mondják, az ősz korán reggel érkezik, a tavasz egy téli nap végén*. Azt hiszed, hogy rombolsz és ölsz, pedig csak vigyázol a Földre, hogy békében pihenhessen, mielőtt újra virágba borulna. Nélküled nem léteznék, nélküled nem lenne értelme a létemnek. Lehet, hogy kegyetlen szerelem a miénk, de örök és hanyagolhatatlan.
- Nincs is ilyen szó - mosolyodott el Doyoung, igyekezve leplezni, mennyire meghatották a másik szavai.
- Most már van - vont vállat a fiatalabb hetykén, majd mélyen és komolyan a másik szemébe nézett. - Szeretlek. Szeretem a havad, a hideged, a jégvirágaid, hogy vigyázol a Földre, amikor én nem tudok. Szeretem az ünnepeid. Szeretem a későn épített hóembereid, melyek rengeteg gyermek elméket mesélnek nekem. Szeretem a madáretetőid, melyek élelmet adnak az állataimnak. Szeretem a téli meséket, melyeket mondasz. Szeretem, hogy te köszöntesz minden március elsején, szeretem a tavaszi viharokat, amiket okozunk. Még, ha rövid ideig lehetünk együtt, mégis miatt ébredek fel minden évben. Te vagy az én gyönyörű jégvirágom.

Mikor a fájdalom, amit nekem okoztál, elhagy engem
Miután a könnyeim felszáradnak az arcomról
A tavasz számomra gyönyörű virágokat hoz
Ahogy elhagy ez a hideg szél
Azt hiszem, a tavasz újra megjelenik a szívemben

Két fiú állt egymással szemben. Az egyik fehér volt, mint a hó, a másik ezer színben pompázott, mint egy virágmező. Az egyik szemében jégkristályok csillogtak, a másik minden pillantásával új életet lehelt a világba. Az idősebb fagyöngyöt, a fiatalabb rózsákat ígért a szerelmeseknek. Doyoung lassan közelebb lépett a vele szembeállóhoz és végigsimított az arcán, mit sem törődve a hirtelen nyakukba zúduló esővel. Yukhei sem tétlenkedett, ki akarta élvezi szerelmük záporának minden cseppjét, így szorosan hozzásimult a másikhoz. Ahogy összeértek az ajkaik millió és millió hóvirág borította be a világot, melyek látványára még az ég is megenyhült és lecsendesült kicsit. Lágyan csókolták egymást a szerelmesek, kiélvezve minden utolsó másodpercet a közös idejükből. Mindketten érezték, hogy elérkezett az elválás ideje, így nehezen, de elszakadtak egymástól. Doyoung lehelt még egy apró csókot Yukhei napmeleg ajkaira, majd ellépett tőle.
- Drága Telem! - lehelte a fiatalabb, mire a jégajkak lágy mosolyra húzódtak és úgy suttogják:
- Drága Tavaszom! Mond, ha elhagy ez a hideg szél és a szívem újra kiolvad, a Tavasz újra eljön majd hozzám?

68747470733a2f2f73332e616d617a6f6e6177732e636f6d2f776174747061642d6d656469612d736572766963652f53746f7279496d6167652f485858596f6945774533473645773d3d2d3732393830343132372e31353964323139326337313631373061313231353031333736303.gif

*Az idézet Elizabeth Bowen-től származik.

Foxes - Devil Side

Szereplők: Yuta & Doyoung (NCT)
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: belehal a lelked
Leírás: "A jó embert azért lehet bántalmazni, mert biztos lehetsz abban, hogy megbocsát neked." (song)

yudo.jpg

Doyoung szíve szerint kitörte volna a másik nyakát, majd elásta volna valahol, hogy soha többet ne kelljen látnia. Áruló. Miért csinálja ezt vele? Miért nem hagyja, hogy az ördögi énje felfalja mindkettőjüket? 

A történtek előtt is ismerte a fiút, főleg látomásból és persze az iskola mögötti sikátorokból, ahonnan sokszor megszaggatva, felrepedt szájjal bicegett ki. Túl könnyű préda volt az iskolatársai számára már önmagában külföldiként is, de Yuta összezúzásra éhező néma porcelánarca szinte könyörgött a megalázásért. Látszott, hogy ezzel a japán fiú is tisztában van, hiszen igyekezett minél jobban meghúzni magát, ám ez inkább kevesebb, mint több sikerrel ért révbe. Nem volt olyan szerencséje, hogy a bántalmazók érdeklődése iránta tiszavirág életű legyen, így sokszor keletkezett törés a gyönyörű porcelánarcon.

A koreai fiú egyszer sem nyúlt a porcelánbabához, ám előszeretettel végignézte a szenvedését segítség helyett. Yuta ugyanis szépen tudott szenvedni. Néma volt végig, pár fájdalmas nyögés szaladt ki csak a száján, de alapvetően csendesen tűrte a testének megalázását. Csak egy kívülállónak tűnhetett fel a mandulavágású szemekből áradó mélységes fájdalom, mely kitárta a nagyvilágnak gazdája szétszaggatott lelkét.

Fuss és rejtőzz el, a ma éjjel rossz lesz
Mert előjön az ördögi oldalad
Tönkre fog tenni engem
Ez majdnem olyan, mint a lassított öngyilkosság
Figyelem ahogy közénk áll az ördögi oldaladat

Doyoung betegesen rajongott Yuta fájdalmáért. Ha tehette, végignézte a morbid előadását, melynek tetőpontján megláthatta a hőn áhított gesztenyebarna csillogásba öltöztetett lelket. A japán fiú pillantása ilyenkor valami megmagyarázhatatlan módon mindig megtalálta a koreai fiújét és nem is eresztette, amíg végett nem ért a színdarab. A végén a porcelánbaba mindig meghajolt és csendben kivárta, hogy újra egyedül legyen.

Aznap Doyoung vele maradt. Az okát talán ő sem tudta, vagy nem akarta bevallani magának. Yuta homlokán egy nagyobbacska vágásból patakban fojt a vér az álláig, ám a fiú rezzenéstelen arccal ült tovább a mozdulatlanságban. Végül a fiatalabb belesóhajtotta megélt elégedettségét a csendbe, majd letérdelt a másik elé és kezébe fogta a porcelánarcot. Az, mint egy játékbaba a gazdája kezében, ellenkezés nélkül hagyta, hadd tegyenek vele, amit akarnak. Rosszabb már úgy sem lehet, gondolta.

A koreai fiú rémületes csodálattal szemlélte az előtte ülő arcának minden négyzetméterét. Az égalja napnyugtakor nem játszott annyi színben, melyben a kezében fogott csodálatának tárgya. Borzongás futott végig a gerincén, mikor a vérpatak átszökött az ujjai között, emlékeztetve néma gazdájának törékenységére. Az érzés, hogy hatalma van az előtte ülő porcelánbaba felett, akár össze is törheti, euforikus érzéssel töltötte el Doyoungot. Tehát ez a hatalom vette el az apja eszét is az alkoholmámorban töltött éjszakákon.

Mondd csak, mit kell tennem
Ahhoz, hogy eltávolítsalak a közelemből
Hogy megakadályozzam, hogy én is lesüllyedjek
Mindvégig lent voltam veled
Mindvégig lent voltam veled

Yuta végig néma maradt. Hagyta, hogy a másik felsegítse, hogy kézen fogva átkormányozza őt az emberek között valamerre. Egy szó nélkül ült fel a buszra a koreai mellé, csendben követte egyre beljebb az éjszakába, végül minden kétely nélkül lépte át az egyszobás lakás ajtaját is. 
Mitől féljen? Doyoung legrosszabb esetben megöli, és az, hogy erre a gondolatra kellemes megkönnyebbülés öntötte el a testét, teljesen lebontotta az amúgy is gyenge ellenállását. Legalább azok által a karcsú, hosszú ujjak által hal meg, amik érintésére már hónapok óta vágyakozott, miközben végig azokba a gyönyörű szemekbe mered majd, amik csillagként ragyognak fel, mikor látják a szenvedését. 
Hát van-e ennél csodálatosabb halál? A japán fiú számára biztos nem.

A verés óta először személte meg érdemlegesen környezetét Yuta. Egy kis szobában ült a hideg, kemény padlón és egyedül volt. Mintha a némasága kiszökött volna az ajkain és egy szempillantás alatt beköltözött volna a szoba minden kis zugába, egy pisszenés sem hallatszott.
Hol van Doyoung? Nem mert megmozdulni, úgy érezte, minden lépésével beszennyezné a másik intim kis zugát, azért csak a gesztenyebarna szemeivel pásztázta végig a helyiséget. Elsőre minimalistának gondolta, ám lassan rájött, hogy ez nem stílus, ami uralkodik a szobában, hanem szomorú és mély üresség. Sehol egy kép vagy poszter, semmi szín, semmi vidámság. Minden szabályos és katonás, mintha egy robot élne itt szívtelenül. A falakról csak úgy folyt le a fájdalom és a magány, Yutának összébb kellett húzni magát, nehogy elnyeljék. Még a klasszikus családi fotót sem találta sehol, pedig az szinte kötelező eleme volt a koreai szobának, legalábbis a drámák alapján, mikből a fiú a nyelvet tanulta.

Még mindig akarlak téged, de nem az ördög oldalán,
Nem a kísérteties életedben, csak érted akarlak
Szóval mondd csak, miért foglalkozom az ördögi oldaladdal,
A veszélyes elméddel, de soha nem veled
Ki fog megmenteni téged most?

- Anyám meghalt kiskoromban, apám pedig vert. Ezért nincs kint róluk fotó.
Yuta szíve majdnem megállt egy pillanatra a hirtelen hangrobbanástól a csendben. Felpillantott a szobába belépő fiúra és igyekezett olyan fejet vágni, mint akit épp nem kutakodáson kaptak.
- Én nem...
- Csend! Nem érdekel a magyarázkodásod. Ezen gondolkoztál és megkaptad a választ, nem? - Apró bólintás. - Akkor túl van tárgyalva.
A koreai fiú leült a másikkal szembe, majd kinyitotta az elsősegélyt dobozt. A csend újra eluralkodott a szobában és az ágyról figyelte a két fiút. Doyoung szakavatott, gyors mozdulatokkal dolgozott, Yuta pedig szakavatott némasággal tűrte. Furcsa érzés volt számára, hogy más gondoskodik a sebeiről, nem pedig egyedül kell szenvednie velük. Elöntötte a melegség, mikor a bőre találkozott az imádott ujjpercekkel, miközben erősen koncentrált, hogy fel ne sóhajtson. A koreai fiú félreértelmezte a fintorát.
- Fáj?
- Nem... én csak... - dadogta a japán tört koreaival.
- Beszélj már rendesen! - morrant rá Doyoung, mire Yuta összerezzent. A hatalom megsimogatta a fiatalabb szívét, mire az önkéntelenül elmosolyodott, ezzel még jobban összezavarva a vele szembe ülőt. A japán nem értette, miért ragyog a másik szeme, de belemeregett a szíve. Elhatározta, hogy ha kell, belehal, csak hadd láthassa még a csillagokat, melyek beragyogták a fénytelen éjszakát, amiben élt, mióta Koreába költözött. Kár, hogy Doyoung nem tájékoztatta arról, hogy ő innentől nem dönt szabadon. Abba még a végén tényleg belehalna.

Nem tudok hazudni, de hiányolom azokat az időket
A fellegekben voltunk és azt hittem, soha nem ér véget
De te meg én ugyanabba a hosszú sorba álltunk be
A jó gyerekek az ördögi oldalra állnak
Így lesz ez megint

- Gyere közelebb!
Doyoung szavai parancsént hasítottak keresztül a kis szobán, ahonnan a csend fejvesztve menekült, megérezve vesztét. Yuta agya szintén menekülésre sürgette a fiút, ahogy mindig is tette a hónapok során fáradhatatlanul, ám a gazdája már rutinos volt az elhallgattatásában. Jelen pillanatban elég volt, hogy a koreai kecses ujjai indaként fonódjanak a csuklójára, és a szíve azonnal átvette a teste felett az irányítást. Viszont Doyoungnak ez a folyamat nem ment végbe elég gyorsan, így türelmetlenül rántott egyet a másikon, mire fájdalmas nyögés szakadt ki az idősebből. Ritkán adott hangot szenvedésének, ám emiatt nagyon értékesek voltak ezek a pillanatok és a tény, hogy ezt Doyoung váltotta ki belőle, a koreai fiúnak elég volt ahhoz, hogy elmerüljön a hatalom adta extázisba.

Elveszett egy olyan világban, amitől kiskora óta rettegett, amitől az anyja, amíg tehette, saját testével védte fiát. Ebben a pillanatban világossá vált számára, hogy csak rossz oldalán volt a világ kegyetlen hierarchiájának. Most, hogy ő parancsol, kész volt a katarzis. 
Yuta újra csendbe burkolózott, ám ez már nem volt elég a másiknak. Újra át akarta élni az élményt, nem érte be azzal, hogy a néma fiú behódolt neki, azt akarta, hogy adjon is hangot kiszolgáltatottságának. A szabad kezével végigsimított a japán fiú mellkasán, fel a hattyúnyakára, melyre úgy rászorított, hogy az idősebb ajkai elkezdtek kapkodni a hirtelen eltűnő levegő után. Szemei kitágulva bámulták a másikat, aki borzongva hagyta, hogy elnyelje a gesztenyebarna, zavarodott tenger. Mikor megérezte, hogy Yuta kezei önkéntelenül nekifeszülnek a mellkasának, ellazította szorítását és megsimogatta a fiú ádámcsutkáját, mely hevesen táncolt az érintése alatt. Majd megunva a játékát keze feljebb kúszott és végre hozzáért a porcelánarchoz, mely olyan régóta vágyakozott az érintése után.

Mondd csak, mit kell tudnom
Ahhoz, hogy megakard változtatni mindezt
Hogy megakadályozzam, hogy én is lesüllyedjek
Mindvégig lent voltam veled
Mindvégig lent voltam veled

Yuta félelemmel kevert vágyakozással simult Doyoung kezébe. Az előbb olyan boldogságot vélt felfedezni a koreai fiú szépséges vonásaiban, hogy átkozta az életösztönt, mely megállította az őt fojtogatót gyilkos játékában. Kezei továbbra is a fiatalabb mellkasának feszültek, ám Doyoung nem zavartatta magát miattuk, Yutának pedig önszántából eszébe sem jutott volna elvenni őket onnan. Tökéletesen érezte a jobb keze alatt a másik őrült módjára verő szívét és a tény, hogy ezt ő okozta, mélységes boldogsággal töltötte el. A hatalom csendben üldögélt a koreai fiú vállán és markába röhögött a japán naiv gondolatait hallva.

Doyoung megelégelte a csendet, kielégülést akart, így abbahagyta a porcelánarc minden véraláfutásának áttanulmányozását és heves mozdulattal belemarkolt Yuta szürkés-barna tincseibe. A préda ajkait meglepett nyögés hagyta el, ám ez nem volt elég a ragadozó számára. Erősített szorításán, miközben kíméletlenül hátra rántotta a fejét, úgyhogy a kecses hattyúnyak pattanásig feszült. A japán nem tudott parancsolni magának és fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle. Egy pillanatra azt hitte megroppan a gerince a hirtelen mozdulattól, ám nem volt ekkora szerencséje, így csak szenvedett tovább töretlenül a könyörtelenül kicsavart pózban.

A fiatalabb még pár percig kiélvezte a maga alkotta fájdalom szépséges szobrát, ám végül feltérdelt és a másik fölé hajolt. Így, hogy pár centi választotta csak el az arcukat, Doyoung még inkább kigyönyörködhette magát a porcelánbaba szenvedéseiben. Elégedett volt Yutával. Többet kapott tőle, mint azt remélte, így úgy gondolta meghálálja neki. Előző hevességével ellentétben gyengéden hajolt a japán ajkaira, amire a másik a feszített póz enyhülése okozta megkönnyebbülését és a csók okozta döbbenetét hangosan belenyögte az éjszakába.

Még mindig akarlak téged, de nem az ördög oldalán,
Nem a kísérteties életedben, csak érted akarlak
Szóval mondd csak, miért foglalkozom az ördögi oldaladdal,
A veszélyes elméddel és soha nem veled
Ki fog megmenteni most? Ki fog megmenteni téged?

Doyoung ajkai először elhitették Yutával a kedvességet és a törődést, és mikor a japán fiú teljes mértékben megadta magát, a ragadozó lecsapott. Elengedve a fiú csuklóját, újra ráfogott a porcelánbaba nyakára, miközben beleharapott a rózsaszínű ajkakba. Yuta nem győzött hangot adni gyötrelmének, ami nem ment könnyen egy nyelvvel a szájában. Nem volt olyan hülye, mint aminek hitték, inkább csak naiv, így hamar átlátta, hogy Doyoung élvezi szenvedését, ezért elengedte némasági fogadalmát és beleénekelte az éjszakába a fájdalmát.

A koreai fiú elszakadva a vértől édes ajkaktól egy erős lökéssel a kemény padlóra kényszerítette az idősebbet, majd vágyakozva végignézett alkotásán, mielőtt újra lecsapott volna. A japán szája felrepedt, arca eltorzult a fájdalomtól, véraláfutásai színes fénycsóvákként emelkedtek ki sápadt arcából. Doyoung szemén keresztül a hatalom elégedetten szemlélte művét, egészen addig míg össze nem akadt a tekintete a másikéval. Nem rettegés vagy félelem ült a gesztenyebarna szemekben, hanem vágyakozás. Ez teljesen megtörte a fiatalabb extázisát.

Ha Yuta élvezi ezt az egészet, akkor azzal már is ő kerül hatalmi pozícióba, Doyoungból pedig megint áldozat válik, mint sok éve. Pillanatok alatt kiengedte az ujjai börtönéből a selymes tincseket és a hattyúnyakat, majd kicsit kótyagosan felállt. Yuta értetlen szemekkel nézte, ahogy a fiú egyik pillanatról a másikra megváltozik. Nem értette, mit történt, mit csinált rosszul. Nézte, ahogy a Doyoung lerogy az ágyára, majd belehajtva fejét a kezeibe és elsírja magát. A szoba megtelt fájdalommal és kétségbeeséssel, a hatalom pedig tanácstalanul nézegette szánalmas exgazdáját. Végül ördögi szemét a földön kuporgó japánra vettette és elmosolyodott. A két fiú tökéletes alanya volt egy diszfunkcionális hatalomjátéknak, így hát kecsesen odaugrált Yutához és belesúgta titkait a fülébe.

Pár perccel később két fiú ült az ágyon egymást ölelve. Yuta szorosan tartotta a fiatalabbat, aki zokogva simult a törékeny testhez, miközben szüntelen bocsánatért esedezett. Doyoung könnyei szerelmet és őrült ragaszkodást ígértek a meggyalázottnak, az pedig végtelen uralmat maga felett az erőszaktevőnek. A hatalom pedig elégedetten lóbálta lábait az íróasztalon ülve, rágyújtott egy cigarettára és végül a füsttel együtt a szobába fújta az élet nagy kérdését: 
„Ki fog téged most megmenteni?"

Silence (安靜)

Szereplők: Markson, JJ Project és a többi GOT7 tag, de csak említés szintjén
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~
Leírás: Az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér. (song

Jackson fáradtan rogyott le a stúdióban lévő kanapéra. Megkínzott torka kegyelemért könyörögött, ahogy lassan az óra hajnali egyet mutatott. A kínai rapper már három órája próbálkozott felénekelni a részeit, anélkül, hogy elsírta volna magát. Már mindenki órákkal ezelőtt végzett a bandából, Jackson és a GOT7 csendes rappere, Mark kivételével. A két fiú próbál meg ragadni minden alkalmat, hogy ne találkozzanak, mióta szakítottak egymással.

Ám ez kivitelezhetetlen volt egy bandában és egy duettszámnál. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy folyton késlekedtek a felvételeikkel, ezzel magukra haragítva csapattársaikat is. Jackson a szemei elé rakta a karját, hogy eltakarja a könnyeit, amik az elmúlt órákban századszorra indultak útnak a arcán. Lassan egy hónapja, hogy az idősebb, tajvani rapper otthagyta őt az egyik 2PM-es sunbae-ért. A kínai fiú teljesen az óta teljesen összeomlott és nem volt önmaga.

Csak a zongora kíséri a szomorúságom
Csendesen hallgat az összes cselló is
Azt hiszem, pontosan kifejezted magad
Tudom, biztosan tudom, hogy nem bánod

Mark morogva fordult a fal felé, amikor meghallotta, hogy csapattársai hazaértek a stúdióból. Ő, hogy Jackson-t elkerülje, torokfájásra és rosszul létre hivatkozva másnapra halasztotta a felvételeit. Semmi kedve se volt a barátai rosszalló pillantásaihoz és kérdéseihez, se Jacksonhoz. Tudta jól, hogy megbántotta régi szerelmét, de nem tehetett mást, amikor belezúgott a 2PM jóképű énekesébe, Chansungba. Jackson és ő már egy jó éve csak kerülgették egymást, folyton veszekedtek és igazából mindenre a szexet használták megoldásképp.

Túl jól ismerték a másikat és ezzel óhatatlanul is megunták, hogy nem okoznak meglepetést egymásnak. Chansung ezzel ellentétben nem ismerte Markot, és minden szavát, rezdülését rajongással figyelte. A tajvani fiú hiányolta ezt a fajta figyelmet, és bármennyire is szerette Jackson régen, most megbánás nélkül vetett véget a kapcsolatuknak. És ezt Jackson szemébe bárhogy is próbálta szépíteni, a kínai rapper is nagyon jól tudta.

Azt mondod, neked is fáj, de nem hiszek neked
Elmúltak az idők, mikor együtt voltunk
Remélem, ő jobban szeret, mint én
Csak akkor leszek képes elmenni

A két fiú szemeit könnyek lepték el, ahogy visszagondoltak arra, hogy milyen boldogak is voltak együtt, mindenféle nehézség ellenére. Mindig számíthattak a másikra, ha gond volt. Mikor hazaértek egy-egy fárasztó koncert, vagy próba után, ott voltak egymásnak, mint egy lelki szemetes vödör. A kezdetek kezdetétől együtt harcoltak, még a trainer idők kegyetlen percei, órái, évei alatt is.  

A csendes, és visszahúzódó Markból, csak Jackson tudta kihozni az „állatot”, még ha inkább a szó negatív, mint pozitív értelmében. Amerikából egy teljesen más világba érkező Marknak Jackson maga volt a menedék, de ez fordítva is igaz volt. Meg se lepődtek rajta, sőt automatikusan jött a döntés, hogy együtt fognak járni, hiszen a végletekig szerették egymást. Egyikünk se gondolta volna, hogy egyszer búcsút kell majd mondaniuk egymásnak.

Azt akarod, hogy kimondja, de olyan nehéz
Nem akarok szakítani veled
Miért kéne mosolyognom hozzá?
Nem vagyok képes rá, hogy elfogadjalak titeket
De ne aggódj, valahogy megleszek

Jinyoung halkan nyitott be a legjobb barátja szobájába, hogy megnézze, hogy jól van-e a fiú. A takaró alatt látni lehetett, ahogy Mark testét rázza a néma zokogást, minek láttán Jinyoung anyatigrisként indult volna, hogy szívére ölelhesse a tajvani fiút. Ám hirtelen Jaebum karja tűnt fel a semmiből és kipenderítette a szobából kedvesét, aki könnyes, vádló szemmel pillantott fel rá. Jinyoung tisztában volt az okaival és megértette Mark döntését. Sajnálta Jackson-t, de képtelen volt haragudni a legjobb barátjára. Ezzel ellentétben Jaebum képtelen volt felfogni, hogy lehetett Jacksonnal Mark ilyen önző és kegyetlen.

A régi JJ Project-es duett tagjai dühösen néztek farkasszemet egymással. A kanapén ülő maradék három tag behúzott nyakkal várta a már hétköznapivá vált ordítozást, ám ez most elmaradt. Helyette Jaebum fogta magát, felrángatta a cipőét, majd elviharzott a lakásból egy hangos ajtócsapódás kíséretében. Jeges csend borult a szobára, melyben  tisztán lehetett hallani a szobából felhangzó szomorúsággal teli sírást, amihez lassan csatlakozott a nappaliban álló, faképnél hagyott Jinyoung is.

Már messze jársz, s én is lassan-lassan elmegyek
Miért kéne kompromisszumot kötnöm?
Tényleg nem vagyok rá képes
Hogy ilyen gyorsan elhallgassak

Jackson zokogva vágott bele újra és újra a falba az öklével. Miért? Ez a szó villogott a fejébe egyre, miközben már alig kapott levegőt a könnyeitől, de közben folyamatosan ütlegelte a stúdió falát. Hirtelen két kéz rángatta el a kemény felülettől, és Jackson hiába próbált kiszabadulni, az erős karok nem engedték. „Ne csináld, tönkre teszed magad!” kiabált vele egy jól ismert hang, mire a kínai rapper teste elernyedt a szorításban és a földre rogyott. Jaebum mellé térdelt és átölelte a barátját.

Jacksonból újabb erővel tört fel a zokogás, miközben Jaebum pulcsijába kapaszkodott. Egy fél óra múlva, mikor a kínai fiú valamelyest megnyugodott, fájdalomtól zsongó fejjel és belefáradva ült Jaebum ölelésében, aki egy pillanatra se engedte el őt. Jacksonból a sírással együtt a remény is távozott. Mark nem szereti őt és nem is fogja soha többé. Ezt el kell fogadnia. Így, amikor Jaebum eltolta magától, hogy megnézze, hogy van, csak ennyit suttogott a levegőbe, halkan:

- Megtanullak, majd elengedni, mert túlságosan szeretlek...

F(x) - Red Light

Szereplők: Krystal & Amber (f(x)), Gong Myung
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: : "Loving the monsters always ends badly for the human. It's a rule." (song)

krystal1.gif

krystal2.gif

A hajnal fátyolos köddel lepte el a királyi várost. Halk volt és nesztelen. Akár egy falevél, mely a fagy megjöttével lehull az avarba. A köd egyre beljebb nyomult az alvó város szíve felé, miközben beborított mindent, ami az útjában állt. A lány némán nézte mindezt ócska kis lakása ablakából. Nem volt újdonság számára ez a látvány, minden reggel végignézte az éjszaka hasztalan harcát az újra felkelő nappal. Vonzotta ez a reménytelenség. Jobban, mint az éjszaka titkos sötétje, mely jótékonyan eltakarta a világ kegyetlen igazságait. Többek között kedvesét, aki halk, elégedetlen morgással fordult át másik oldalára a szoba szinte teljes terjedelmét elfoglaló ágyban.

Krystal már nem is fordult a hang irányába, csak nézte a ködön keresztül arcára vetülő fénycsíkot, mely lassan elvakította. Szerette ezt a pillanatnyi vakságot, melyet a nap okozott. A sötétséget már ismerte, abban élt és nőtt fel, de a fény mindig ismeretlen ismerősként köszöntötte a lányt. Ahogy világosság egyre jobban szétterjedt a testén, Krystal annál inkább igyekezett kinyújtani végtagjait, hogy minél tovább élvezhesse a melegséget. Tudta jól, hogy ez is, akár halkan szuszogó párja, elillan, amint teljesen felkel a nap és a város őrzői felhúzzák a védőburkot az égre, kizárva a lány apró örömeit.

Az érzelmek virága egy rövid pillanat alatt elvirágzott
Egyetlen porszem nélkül tökéletesen felülkerekedik a kezdeteken
Egy ismeretlen kék fény ragyog, a dolog, amitől elszédülök, misztikus
A pillanat, ami meglep, a kékség, aki te vagy, eljut egy mélyen elrejtett helységig

Mintha csak megérezte volna az ágyban fekvő kedvese kétségbeesett gondolatait, lassan kinyitotta szemeit, és ásítva nyújtózott egyet. Már ő sem lepődött meg, hogy Krystalt az ablakban találja a fényár kellős közepén, ám az még mindig meglepte hosszú-hosszú évek múltán is, hogy a lány milyen gyönyörű. Szőke, már-már hófehérbe hajló haja köpenyként fogta közre a vékony lányt, eltakarva a bőrén cikázó kacskaringós jeleket, melyek feketéje megtörték bőre sápadtságát. A jelek mindenhol díszítették a testét, olyan hatást keltve mintha egy porcelánbaba repedt volna meg teste minden szegletében. Csupán az aprócska, leheletvékony hálóing és a térdig felhúzott, pamut zokni fedte el azokat.

Háta ékessége, a hófehér szárnyai pedig puhák voltak és légiesek. Megbabonázta az embert, mégis amitől ellenállhatatlanná vált, azok a szemek voltak, melyeket épp ebben a pillanatban vetett Krystal szerelmére. Belenézve a kék szemekbe, az ember képtelen volt szabadulni a hatásuk alól. Csak ült és várta a végzetét, amint csak ez az angyal adhatott meg számára.

Kinyitom az ajtót, ami kinőtt előttem, óvatosan a fény felé vezet
És nálam voltak a válaszok, de már egyik sem jelent semmit
Mert ezek a falak rabul ejtettek valamivel
Kinyitok egy új ajtót, de ahogy nyílt, ez a négy fal tovább nőtt veled

- Amber… - Krystal lehelete színtisztán látszott a szoba csendjében, mégsem fázott egyikük sem. A harcos, mintha csak erre a vezérszóra várt volna, megbabonázva felállt és a lányhoz lépett, körbefonva karjaival a törékenynek tűnő testet. A lány szomorúan olvadt bele a biztonságot ígérő karokba, ugyanis tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy így tehet. – Menned kell.
- Tudom. – csókolt bele a Amber a hajába. – De nem akarok.
- Ezt nem te döntöd el.
- Azt is tudom. De – fogta meg Krystal állát, hogy maga felé fordítsa a gyönyörű arcot – azért ellenkezhetek. – mosolygott rá, majd megcsókolta a lányt.

Ekkor gördült végig az első könnycsepp az angyal arcán, mely földet érve azonnal eltűnt az öreg deszkapadló rései között. Menekült, ahogy a másik lánynak is kellett volna, ám az makacsul ölelte tovább Krystalt, maguk közé préselve közös, kis világuk utolsó foszlányait. Ám a végzet makacs vendég, mely sosem távozik egy perce sem. Krystal kiszakítva magát a csókból, letörölte könnyeit.
- Menj!
- Krystal…
- Menj már! – A sikítás vészjóslóan verődött vissza az ósdi falakról. Amber döbbenten nézte, ahogy szerelme gyönyörű, kék szemeit lassan ellepi a sötétség. Az angyal tudta ezt jól, így elfordította fejét. Hát mégis igaz volt a jóslat. Felébredt benne a sötétség. – Kérlek, menj, – suttogta - mielőtt bántanálak. 

Ezek az új falak, amik megint más színűek, ez az új világ,
Amibe egyre mélyebben zuhanok
Egy fényes fény ragyog, egy pillanatra sem tudom róla levenni a szemeim, gyönyörű vagy
A láthatatlan tükrön belül, ami magába rántott, te, aki nem én vagyok, ragyogsz

A harcos felrázva magát a döbbenetből, az ágyhoz rohant, hogy felkapja magára fegyverzetét és kimeneküljön a szobából. Mintha felszabadult volna a bűbáj alól, melyet az angyal szórt rája első csókjával és melyet ez az utolsó tört volna meg. Krystal lehunyta szemét, hogy ne is lássa kedvesének távozását, ám a hangokat nem tudta kizárni.

A félelem és rettegés kapkodó hangjai voltak, melyet a lányban minden egyes másodperccel jobban összetörték, a már amúgy is romokban álló szívét. Tudta jól, hogy ő tette ezt saját magával, mikor elvette csókjával Amber összes emlékét, mégis a fájdalom méregként kúszott fel egyre jobban és jobban a testében, teret engedve a benne rejlő gonosznak. 

A pillanat, ahogy tekintetünk találkozott, a szívem máris kék
Akárhányszor levegőt veszek, a délibábot mindig máshogy látom
A szerelem négy fal, egy tükör, tükör, amit te töltesz meg
A szerelem négy fal, egy titokzatos útvesztő, útvesztő

Végül csend lett. A szoba néma börtönként vette körül a lányt, a magány és a szomorúság pedig szép lassan beitta magát minden egyes négyzetcentiméterbe. Krystal nem akart mozdulni. Összegömbölyödve ült, vállát a hideg ablaknak döntve, és már könnyei se voltak. Nem mozdult, mikor lehunyt pillái alól érzékelte, hogy kint eltűnik a nap, magával víve a melegséget.

És nem mozdult akkor sem, mikor a falak repedései közül felhangzott Amber halálkiáltásainak sokasága. Csak ült és hagyta, hogy a gonoszság köde lassan beborítsa, mind testét, mind lelkét. Hosszú percek múltán emelte fel fejét, hogy szembe nézzen az ablaküveg tükrében önmagával. A halott, éjfekete tekintet, mely visszabámult rá, tökéletes összhangban volt a kinti sötétséggel.

Minél többet tudok rólad, annál jobban nem tudok menekülni
Ahonnan jónak gondolod, egészen a világ végéig, vigyél magaddal
A pillanatban, mikor kitártad a karod, a kékség,
Ami te vagy, ellibbent, mint egy kék hullám
Lassan egyre jobban elvarázsoltál, a délibáb
Ami ilyen tisztán ragyog, az szerelem

Lépések hangoztak fel mögüle, majd a tükröződésben feltűnt egy alak.
- Tudod, a mondás úgy tartja, hogy a szeretet csak az elme kreálmánya, puszta illúzió, a természetben nem létezik. A szeretet bűbáj, amit a halandók a nőknek alkottak, hogy ezzel játsszanak.*
- Gong Myung… - Krystal lehelete immár nem fagyott rá az ablakra, ugyanis nem volt. A lányt odafordult a szobába érkező démonhoz. Az elégedett vigyorral felé nyújtotta kezét, mely még piroslott a vértől. Ám a lányban immár semmilyen ellenérzést sem keltett volt szerelme vérének látványa, így elfogadva a segítőkezet, lepattant a párkányról.

Gong Myung tartva a szemkontaktust odavezette a lányt a szoba egyetlen ékességéhez, a hatalmas aranyozott tükörhöz, majd elengedve az angyal kezét, hagyta, hogy az megcsodálja magát benne. Krystal beteges csodálattal nézett végig a tükörben lévő alakon. Hosszú haja éjfeketébe pompázott, a jelek eltűntek testéről, ajkai vérvörösen világítottak, hófehér szárnyait pedig belepte a sötétség. Gong Myung a lány vállára téve a kezét, elkapta pillantását a tükrön keresztül.
- Üdvözöllek a családban… húgom! 

*Az idézet a Lenyűgöző teremtmények című filmből van.

NCT U – Without you/ for Szuhi♥

Szereplők: Johnny&Taeyong (NCT 127) 
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: "Mindent legyőz a szerelem, és nekünk engednünk kell neki." (song)

tumblr_inline_omtxn9s2uc1twcqi4_250_1.gif

tumblr_oktvi6pvln1vmsx43o1_500_1.gif

A sínek megremegtek, ahogy a több tonnás szerelvény átrobogott felettük. Régóta suhant át a tájon szakadatlanul, maga mögött hagyva érzéseket, emlékeket. Legalábbis az ablaknál ülő fiú ebben reménykedett. Menekült, évek óta mást se csinált, ám most mégis visszavágyott annak a fiúnak a karjaiba, aki reggel szomorkás mosollyal arcán engedte útjára. Az valahogy tudta, hogy vonatra szálló kedvesét utoljára látja, mégis makacsul az utolsó pillanatban is a viszontlátás édes reményét súgta ajkaira. A vonat nyikorogva lassított, mikor a fővárosba ért. Mintha a szerelvény se akarná, hogy megérkezzenek a célhoz, bár jól tudta, csak késlelteti az elkerülhetetlent, mégis hagyott időt a gondolkodásra. Ám a rajta ülő fiatal pont azt nem akart. Gondolkodni.

Mint egy gyermek, ki felnőni kényszerül,
Mint egy fa, mely ágak nélkül nyújtózna az ég felé
Magányos vagyok és fáradt, mások élete után vágyakozok
Mégsem kapom meg soha, amire vágyom
Mindenki elhagyott.
Nézz csak a mélyen elrejtett sebeimre!

A fiú még egyszer kipillantott az éjszakát egyre jobban ellepő fényekre, majd magához vette apró hátizsákját. A táska régi volt, kopott, itt-ott szakadt és elhanyagolt. Akár csak a tulajdonosa. Ebben volt az egész élete, hiszen soha nem maradt sehol egy helyen. A puszani vasútállomáson hagyott fiú volt az első, akivel hosszabb időt töltött és végül tőle is elmenekült. Hirtelen elfogta az émelygés, ahogy felidézte párja édes mosolyát és a mélységes szomorú szemeit. Ez a kettősség volt, ami beleégett a fiú agyába, és ami visszatérő képként kínozta. Nem tudott szabadulni tőle, az érzéstől, hogy bántotta őt. A fiút, az elsőt, aki nem elmenekült tőle, így őt kényszerítette erre.

Azért születtem, hogy magányos legyek,
Örökké vágyakozva valaki után, 
Aki lassan megközelít, s végigsétál velem az úton.
Ragadd meg a kezem, s rajzoljunk egy apró kört magunk köré
Ez lesz a mi világunk, min megosztozunk
Neked adom a szívem, neked adom az álmaimat

Taeyong!
A név sebesen tört utat magának a szöuli állomás tömegében, hogy azután az épp leszálló fiú hátán jeges borzongásként fusson végig. Már a saját neve is sértő volt fülének, mégis ahogy az illem diktálta, a hang kiindulási pontja felé kezdett sétálni. Ahogy végignézett a családján, egy fajta undor fogta el. A szülei középosztálybeli, keményen kereső, szerető emberek, nővére a testvérek- és gyerekek mintapéldánya. Szinte soha nem volt egy hangos szó sem a családi asztalnál, nem történt semmi, amely az idillt megboríthatta volna. Taeyong sose hallotta a szüleit veszekedni, vagy csak kicsit is emeltebb hangon beszélni egymással. De vele meg a nővérével se kiabáltak soha. A családja normális volt. Túl normális.

Mintha az áramlat magával sodort volna,
Mintha a tenger mélyén fuldokoltam volna.
Még ha bele is fáradok, számomra nem létezik Mennyország.
Azt mondod nem baj, ha magaménak akarom tudni
A belőled áradó melegséget
Szükségem van rád!

Mindig is kíváncsian nézte az osztálytársait, akik családi perpatvarokról, esetleg a rájuk kiszabott egy-két komoly büntetésről beszéltek. Az elvált szülős gyerekeket egyenesen irigyelte. Az ő családja csendes volt, és ez a csend szép lassan megőrjítette a fiút. Olyan volt, akár a futóhomok. Látta és érezte a vesztét, mégsem tudott ellen tenni, hiszen a csend beszippantotta magába, eltemette és megölte. Már nem érezte intimnek, vagy békésnek azt. Sokkal inkább fenyegetőnek, a sötét sikátorokban ólálkodó gyilkosnak. Zajt akart, kiabálást, de még a pofon visszhangját a falakról is jobban bírta volna, mint ezt a lassú, fuldokló magányt, amit a csend jelentett számára.

Még ha be is csukom a szemeimet, érzem a melegséged,
Gyere lépj ide mellém,
Te, ki mellettem sétálsz, te, ki képes vagy vigaszt adni
Itt vagyok neked!

Ez, ahogy kezdett felnőni, a barátságaiban és párkapcsolataiban teremtett hatalmas gátat. A hirtelen fellángolás ereje ugyan átrepítette heteken, ám ahogy enyhült a lobogás, úgy lopakodott be a kapcsolataiba a csendes gyilkos és ő pedig újra és újra menekülőre fogta. Ezért nem maradt soha egy helyen, egy ember mellett hosszú ideig, mert a beköltöző csendességgel nem volt képes együtt élni. Örök kárhozatra volt ítélve, nem ismerhette meg soha a csendesség édes Mennyországát, hiszen számára az maga volt a pokol. Így élt örök zajban és magányban.

Hisz te adsz bátorságot ahhoz, hogy tovább éljek,
Te vagy az egyetlen, aki megért engem, 
ezért hát bízok benned
Még ha a bánat kerít is hatalmába...

Ám valaki mégis kinyitotta neki az angyali kaput és fényt hozott a kietlen, sivár életébe egyetlen mosolyával. Taeyong lehunyta szemeit, hogy kizárja családját, és csak szerelme képét lássa lelki szemei előtt. A fiúét, akit a peronon hagyott. A fiúét, aki fél éve az éjszakai metróra várva hirtelen kirántotta Taeyong füléből a zajos menedéket nyújtó fülest és ezer wattos mosollyal kérdezte meg, hogy mit hallgat. A fiú, aki elérte, hogy Taeyong szabad fülébe áramló csend, ne váljon fullasztóvá számára, hanem egyenesen fel se tűnjön, mert a vele szembe álló szavai védőburokként lepték el elméjét. A fiú, aki hurrikánként söpört végig a magányos fiatal életén, felborítva és átgázolva szabályain, megkérdőjelezve mindent, amiben Taeyong addig hit. A fiú, aki egy csókjával képes volt még a csend poklából is Mennyországot varázsolni.

Amit én teszek nem más, csak túlélés.
De ha velem vagy, egyre boldogabb leszek.
A köztünk lévő kötelék nem szakadhat meg,
Hisz nem tudok élni nélküled!

Taeyong arcát ellepték a könnyek, ahogy tudatosult benne, hibázott. Nem párja űzte el maga mellől, azzal hogy megmutatta, lehet máshogy is, hanem saját maga, mert félt. Érezte, ahogy a remegés végigcikázik a testén, majd a szívénél erősen dobbant a szerven. Az erei megteltek új élettel, erővel, szerelemmel. Újra vonatra akart ül, vissza se nézni. Ám most nem akart menekülni. Már nem érezte fullasztónak a gondolatotokat, melyek párja láttán lepték el. Meg akarta ismerni azt a világot, ami Puszanba várta haza, Johnny karjai között. Az új világot, mely csak az övék volt, mely meleg ölelésbe vonta és melyben a zajos világa lassan lecsendesült. 

süti beállítások módosítása