Szereplők: Johnny&Taeyong (NCT 127) 
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: "Mindent legyőz a szerelem, és nekünk engednünk kell neki." (song)

A sínek megremegtek, ahogy a több tonnás szerelvény átrobogott felettük. Régóta suhant át a tájon szakadatlanul, maga mögött hagyva érzéseket, emlékeket. Legalábbis az ablaknál ülő fiú ebben reménykedett. Menekült, évek óta mást se csinált, ám most mégis visszavágyott annak a fiúnak a karjaiba, aki reggel szomorkás mosollyal arcán engedte útjára. Az valahogy tudta, hogy vonatra szálló kedvesét utoljára látja, mégis makacsul az utolsó pillanatban is a viszontlátás édes reményét súgta ajkaira. A vonat nyikorogva lassított, mikor a fővárosba ért. Mintha a szerelvény se akarná, hogy megérkezzenek a célhoz, bár jól tudta, csak késlelteti az elkerülhetetlent, mégis hagyott időt a gondolkodásra. Ám a rajta ülő fiatal pont azt nem akart. Gondolkodni.

Mint egy gyermek, ki felnőni kényszerül,
Mint egy fa, mely ágak nélkül nyújtózna az ég felé
Magányos vagyok és fáradt, mások élete után vágyakozok
Mégsem kapom meg soha, amire vágyom
Mindenki elhagyott.
Nézz csak a mélyen elrejtett sebeimre!

A fiú még egyszer kipillantott az éjszakát egyre jobban ellepő fényekre, majd magához vette apró hátizsákját. A táska régi volt, kopott, itt-ott szakadt és elhanyagolt. Akár csak a tulajdonosa. Ebben volt az egész élete, hiszen soha nem maradt sehol egy helyen. A puszani vasútállomáson hagyott fiú volt az első, akivel hosszabb időt töltött és végül tőle is elmenekült. Hirtelen elfogta az émelygés, ahogy felidézte párja édes mosolyát és a mélységes szomorú szemeit. Ez a kettősség volt, ami beleégett a fiú agyába, és ami visszatérő képként kínozta. Nem tudott szabadulni tőle, az érzéstől, hogy bántotta őt. A fiút, az elsőt, aki nem elmenekült tőle, így őt kényszerítette erre.

Azért születtem, hogy magányos legyek,
Örökké vágyakozva valaki után, 
Aki lassan megközelít, s végigsétál velem az úton.
Ragadd meg a kezem, s rajzoljunk egy apró kört magunk köré
Ez lesz a mi világunk, min megosztozunk
Neked adom a szívem, neked adom az álmaimat

- Taeyong!
A név sebesen tört utat magának a szöuli állomás tömegében, hogy azután az épp leszálló fiú hátán jeges borzongásként fusson végig. Már a saját neve is sértő volt fülének, mégis ahogy az illem diktálta, a hang kiindulási pontja felé kezdett sétálni. Ahogy végignézett a családján, egy fajta undor fogta el. A szülei középosztálybeli, keményen kereső, szerető emberek, nővére a testvérek- és gyerekek mintapéldánya. Szinte soha nem volt egy hangos szó sem a családi asztalnál, nem történt semmi, amely az idillt megboríthatta volna. Taeyong sose hallotta a szüleit veszekedni, vagy csak kicsit is emeltebb hangon beszélni egymással. De vele meg a nővérével se kiabáltak soha. A családja normális volt. Túl normális.

Mintha az áramlat magával sodort volna,
Mintha a tenger mélyén fuldokoltam volna.
Még ha bele is fáradok, számomra nem létezik Mennyország.
Azt mondod nem baj, ha magaménak akarom tudni
A belőled áradó melegséget
Szükségem van rád!

Mindig is kíváncsian nézte az osztálytársait, akik családi perpatvarokról, esetleg a rájuk kiszabott egy-két komoly büntetésről beszéltek. Az elvált szülős gyerekeket egyenesen irigyelte. Az ő családja csendes volt, és ez a csend szép lassan megőrjítette a fiút. Olyan volt, akár a futóhomok. Látta és érezte a vesztét, mégsem tudott ellen tenni, hiszen a csend beszippantotta magába, eltemette és megölte. Már nem érezte intimnek, vagy békésnek azt. Sokkal inkább fenyegetőnek, a sötét sikátorokban ólálkodó gyilkosnak. Zajt akart, kiabálást, de még a pofon visszhangját a falakról is jobban bírta volna, mint ezt a lassú, fuldokló magányt, amit a csend jelentett számára.

Még ha be is csukom a szemeimet, érzem a melegséged,
Gyere lépj ide mellém,
Te, ki mellettem sétálsz, te, ki képes vagy vigaszt adni
Itt vagyok neked!

Ez, ahogy kezdett felnőni, a barátságaiban és párkapcsolataiban teremtett hatalmas gátat. A hirtelen fellángolás ereje ugyan átrepítette heteken, ám ahogy enyhült a lobogás, úgy lopakodott be a kapcsolataiba a csendes gyilkos és ő pedig újra és újra menekülőre fogta. Ezért nem maradt soha egy helyen, egy ember mellett hosszú ideig, mert a beköltöző csendességgel nem volt képes együtt élni. Örök kárhozatra volt ítélve, nem ismerhette meg soha a csendesség édes Mennyországát, hiszen számára az maga volt a pokol. Így élt örök zajban és magányban.

Hisz te adsz bátorságot ahhoz, hogy tovább éljek,
Te vagy az egyetlen, aki megért engem, 
ezért hát bízok benned
Még ha a bánat kerít is hatalmába...

Ám valaki mégis kinyitotta neki az angyali kaput és fényt hozott a kietlen, sivár életébe egyetlen mosolyával. Taeyong lehunyta szemeit, hogy kizárja családját, és csak szerelme képét lássa lelki szemei előtt. A fiúét, akit a peronon hagyott. A fiúét, aki fél éve az éjszakai metróra várva hirtelen kirántotta Taeyong füléből a zajos menedéket nyújtó fülest és ezer wattos mosollyal kérdezte meg, hogy mit hallgat. A fiú, aki elérte, hogy Taeyong szabad fülébe áramló csend, ne váljon fullasztóvá számára, hanem egyenesen fel se tűnjön, mert a vele szembe álló szavai védőburokként lepték el elméjét. A fiú, aki hurrikánként söpört végig a magányos fiatal életén, felborítva és átgázolva szabályain, megkérdőjelezve mindent, amiben Taeyong addig hit. A fiú, aki egy csókjával képes volt még a csend poklából is Mennyországot varázsolni.

Amit én teszek nem más, csak túlélés.
De ha velem vagy, egyre boldogabb leszek.
A köztünk lévő kötelék nem szakadhat meg,
Hisz nem tudok élni nélküled!

Taeyong arcát ellepték a könnyek, ahogy tudatosult benne, hibázott. Nem párja űzte el maga mellől, azzal hogy megmutatta, lehet máshogy is, hanem saját maga, mert félt. Érezte, ahogy a remegés végigcikázik a testén, majd a szívénél erősen dobbant a szerven. Az erei megteltek új élettel, erővel, szerelemmel. Újra vonatra akart ül, vissza se nézni. Ám most nem akart menekülni. Már nem érezte fullasztónak a gondolatotokat, melyek párja láttán lepték el. Meg akarta ismerni azt a világot, ami Puszanba várta haza, Johnny karjai között. Az új világot, mely csak az övék volt, mely meleg ölelésbe vonta és melyben a zajos világa lassan lecsendesült.