Szereplők: Doyoung & Yukhei (NCT)
Műfaj: angst, romantikus
Figyelmeztetés: nincs~
Leírás: "Tél után tavasz következik, akkor is, ha semmit sem tesz az ember, csak vár. Talán a boldogság is ilyen? Magától eljön, ha itt az ideje?" (song)

Gyerekek százai sikítozva menekültek a hirtelen lezúduló jéghideg zápor elől a házakba. Az addigi kellemes időjárás pillanatok alatt változott át hideg, dermesztő szörnnyé, mely először sötét vihar fellegeivel, mely perceken belül villámaival üzent hadat a ragyogó Nap ellen. Yukhei ijedten húzódott el kedvesétől, és igyekezett enyhíteni a károkon. Minden egyes centivel, amivel messzebb került az idősebbtől, a vihar fokozatosan csendesedett. Végül, mikor már kinyújtott karral sem tudták volna egymást érinteni, az időjárás teljesen megnyugodott, már csak az eső szemerkélt csendesen, de végül az is elállt. A Nap morogva bújt elő a felhők mögül, szemrehányó pillantást vetve a fiatal fiúra. Az bűnbánóan lehajtotta a fejét, de nem foglalkozott sokat a rosszalló égitesttel. Inkább a vele szembeállónak szentelte újra a figyelmét, ámbátor most tisztességes távolságba maradt. Az idősebb ajkán gunyoros mosoly ült, ám szemeit elborította a mélységes fájdalom.
- Mennem kell, igaz?

Húzz le engem a végtelen sötétségbe
Édes, fektess le, úgy érzem, mintha
remegő kezeim hozzád lennének kötözve
Úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok

Yukhei bólintott.
- De ne menj, maradj inkább velem! - Halkan szólt, ám égbekiáltó könyörgés gurult le minden szaváról. Ösztönösen indult volna az idősebb fiúhoz, ám amint kicsit is közelebb ért hozzá, az eget rettenetes villám hasította ketté. Beleremegtek a falak és a két fiú is. Immár az idősebb kezdett hátrálni.
- Ne lépj közelebb, még a végén romba döntjük a világot. Nekem nem számít, ez a dolgom, de te újjá teremted a természetet. Te építesz, én pusztítok. Nincs meg a kettő egymás nélkül, nekünk mégis a másik nélkül kell leélnünk az életünk. - Ajkairól szomorú kacaj hangzott fel. - Tragikusan ironikus, nem igaz?
A fiatal fiú némán nézte, ahogy kívülről hidegnek tűnő szerelme összeroppan a sorsuk súlya alatt. Oda akart rohanni, megölelni őt, megnyugtatni, hogy ketten mindent megoldanak, de tudta, mindez hazugság lenne. Jótékonyan is csak pár óra maradt hátra kedvese idejéből, így is addig húzták az elkerülhetetlent, amíg tehették.

Mikor szomorú vagyok, hirtelen fel sem fogom
De téged kereslek és ezért gyűlölőm magam
Mint egy bolond, mikor sírok, azon tűnődőm, vajon az érzéseim
eltűnnek-e majd a tavaszi széllel?

Doyoung elfordította fejét, hogy ne is lássa a másikat, mert attól csak nehezebbé vált volna az elválás. Kegyetlen volt, amit művelt velük az ég. Olyan közel voltak egymáshoz, mégsem lehettek együtt. Láthatta, csodálhatta a másik szépségét, ahogy minden évben újjászületett ujjai alatt a természet, melyet ő heteken át gondosan lerombolt újra és újra, ám nem érinthette meg a másikat súlyos következmények nélkül. Bűntudat nélkül. Mint egy remek mű, mely egy vastag üvegfal mögül hívogatja. Olyan kegyetlenség volt ez, melyet nem érdemelt meg, ám mégis sújtották vele. Sokáig, sőt mai napig, nem értette, mit lát benne a fiatalabb. Nem értette, hogy  benne mi az a szép, az a varázslatos, melyet Yukhei annyit emlegetett közösen töltött rövidke idejük alatt. A fiú rajongással beszélt róla és tetteiről, pedig ő volt, aki miatt a fiatalabbnak minden évben újra kellett építenie a világot a romjaiból.

Lehúzol a mélybe, de jól vagyok
Miattad sírok, de jól vagyok
Hamarosan jobb lesz, ahogy múlik az idő
A hiányod még mindig túl nagy teher nekem

- Tudod, - szólalt meg halkan Yukhei, mire Doyoung automatikusan ránézett - azt mondják, az ősz korán reggel érkezik, a tavasz egy téli nap végén*. Azt hiszed, hogy rombolsz és ölsz, pedig csak vigyázol a Földre, hogy békében pihenhessen, mielőtt újra virágba borulna. Nélküled nem léteznék, nélküled nem lenne értelme a létemnek. Lehet, hogy kegyetlen szerelem a miénk, de örök és hanyagolhatatlan.
- Nincs is ilyen szó - mosolyodott el Doyoung, igyekezve leplezni, mennyire meghatották a másik szavai.
- Most már van - vont vállat a fiatalabb hetykén, majd mélyen és komolyan a másik szemébe nézett. - Szeretlek. Szeretem a havad, a hideged, a jégvirágaid, hogy vigyázol a Földre, amikor én nem tudok. Szeretem az ünnepeid. Szeretem a későn épített hóembereid, melyek rengeteg gyermek elméket mesélnek nekem. Szeretem a madáretetőid, melyek élelmet adnak az állataimnak. Szeretem a téli meséket, melyeket mondasz. Szeretem, hogy te köszöntesz minden március elsején, szeretem a tavaszi viharokat, amiket okozunk. Még, ha rövid ideig lehetünk együtt, mégis miatt ébredek fel minden évben. Te vagy az én gyönyörű jégvirágom.

Mikor a fájdalom, amit nekem okoztál, elhagy engem
Miután a könnyeim felszáradnak az arcomról
A tavasz számomra gyönyörű virágokat hoz
Ahogy elhagy ez a hideg szél
Azt hiszem, a tavasz újra megjelenik a szívemben

Két fiú állt egymással szemben. Az egyik fehér volt, mint a hó, a másik ezer színben pompázott, mint egy virágmező. Az egyik szemében jégkristályok csillogtak, a másik minden pillantásával új életet lehelt a világba. Az idősebb fagyöngyöt, a fiatalabb rózsákat ígért a szerelmeseknek. Doyoung lassan közelebb lépett a vele szembeállóhoz és végigsimított az arcán, mit sem törődve a hirtelen nyakukba zúduló esővel. Yukhei sem tétlenkedett, ki akarta élvezi szerelmük záporának minden cseppjét, így szorosan hozzásimult a másikhoz. Ahogy összeértek az ajkaik millió és millió hóvirág borította be a világot, melyek látványára még az ég is megenyhült és lecsendesült kicsit. Lágyan csókolták egymást a szerelmesek, kiélvezve minden utolsó másodpercet a közös idejükből. Mindketten érezték, hogy elérkezett az elválás ideje, így nehezen, de elszakadtak egymástól. Doyoung lehelt még egy apró csókot Yukhei napmeleg ajkaira, majd ellépett tőle.
- Drága Telem! - lehelte a fiatalabb, mire a jégajkak lágy mosolyra húzódtak és úgy suttogják:
- Drága Tavaszom! Mond, ha elhagy ez a hideg szél és a szívem újra kiolvad, a Tavasz újra eljön majd hozzám?

*Az idézet Elizabeth Bowen-től származik.