Szereplők: Doyoung & Yukhei (NCT)
Műfaj: angst, romantikus
Figyelmeztetés: nincs~
Leírás: "Tél után tavasz következik, akkor is, ha semmit sem tesz az ember, csak vár. Talán a boldogság is ilyen? Magától eljön, ha itt az ideje?" (song)

Gyerekek százai sikítozva menekültek a hirtelen lezúduló jéghideg zápor elől a házakba. Az addigi kellemes időjárás pillanatok alatt változott át hideg, dermesztő szörnnyé, mely először sötét vihar fellegeivel, mely perceken belül villámaival üzent hadat a ragyogó Nap ellen. Yukhei ijedten húzódott el kedvesétől, és igyekezett enyhíteni a károkon. Minden egyes centivel, amivel messzebb került az idősebbtől, a vihar fokozatosan csendesedett. Végül, mikor már kinyújtott karral sem tudták volna egymást érinteni, az időjárás teljesen megnyugodott, már csak az eső szemerkélt csendesen, de végül az is elállt. A Nap morogva bújt elő a felhők mögül, szemrehányó pillantást vetve a fiatal fiúra. Az bűnbánóan lehajtotta a fejét, de nem foglalkozott sokat a rosszalló égitesttel. Inkább a vele szembeállónak szentelte újra a figyelmét, ámbátor most tisztességes távolságba maradt. Az idősebb ajkán gunyoros mosoly ült, ám szemeit elborította a mélységes fájdalom.
- Mennem kell, igaz?

Húzz le engem a végtelen sötétségbe
Édes, fektess le, úgy érzem, mintha
remegő kezeim hozzád lennének kötözve
Úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok

Yukhei bólintott.
- De ne menj, maradj inkább velem! - Halkan szólt, ám égbekiáltó könyörgés gurult le minden szaváról. Ösztönösen indult volna az idősebb fiúhoz, ám amint kicsit is közelebb ért hozzá, az eget rettenetes villám hasította ketté. Beleremegtek a falak és a két fiú is. Immár az idősebb kezdett hátrálni.
- Ne lépj közelebb, még a végén romba döntjük a világot. Nekem nem számít, ez a dolgom, de te újjá teremted a természetet. Te építesz, én pusztítok. Nincs meg a kettő egymás nélkül, nekünk mégis a másik nélkül kell leélnünk az életünk. - Ajkairól szomorú kacaj hangzott fel. - Tragikusan ironikus, nem igaz?
A fiatal fiú némán nézte, ahogy kívülről hidegnek tűnő szerelme összeroppan a sorsuk súlya alatt. Oda akart rohanni, megölelni őt, megnyugtatni, hogy ketten mindent megoldanak, de tudta, mindez hazugság lenne. Jótékonyan is csak pár óra maradt hátra kedvese idejéből, így is addig húzták az elkerülhetetlent, amíg tehették.

Mikor szomorú vagyok, hirtelen fel sem fogom
De téged kereslek és ezért gyűlölőm magam
Mint egy bolond, mikor sírok, azon tűnődőm, vajon az érzéseim
eltűnnek-e majd a tavaszi széllel?

Doyoung elfordította fejét, hogy ne is lássa a másikat, mert attól csak nehezebbé vált volna az elválás. Kegyetlen volt, amit művelt velük az ég. Olyan közel voltak egymáshoz, mégsem lehettek együtt. Láthatta, csodálhatta a másik szépségét, ahogy minden évben újjászületett ujjai alatt a természet, melyet ő heteken át gondosan lerombolt újra és újra, ám nem érinthette meg a másikat súlyos következmények nélkül. Bűntudat nélkül. Mint egy remek mű, mely egy vastag üvegfal mögül hívogatja. Olyan kegyetlenség volt ez, melyet nem érdemelt meg, ám mégis sújtották vele. Sokáig, sőt mai napig, nem értette, mit lát benne a fiatalabb. Nem értette, hogy  benne mi az a szép, az a varázslatos, melyet Yukhei annyit emlegetett közösen töltött rövidke idejük alatt. A fiú rajongással beszélt róla és tetteiről, pedig ő volt, aki miatt a fiatalabbnak minden évben újra kellett építenie a világot a romjaiból.

Lehúzol a mélybe, de jól vagyok
Miattad sírok, de jól vagyok
Hamarosan jobb lesz, ahogy múlik az idő
A hiányod még mindig túl nagy teher nekem

- Tudod, - szólalt meg halkan Yukhei, mire Doyoung automatikusan ránézett - azt mondják, az ősz korán reggel érkezik, a tavasz egy téli nap végén*. Azt hiszed, hogy rombolsz és ölsz, pedig csak vigyázol a Földre, hogy békében pihenhessen, mielőtt újra virágba borulna. Nélküled nem léteznék, nélküled nem lenne értelme a létemnek. Lehet, hogy kegyetlen szerelem a miénk, de örök és hanyagolhatatlan.
- Nincs is ilyen szó - mosolyodott el Doyoung, igyekezve leplezni, mennyire meghatották a másik szavai.
- Most már van - vont vállat a fiatalabb hetykén, majd mélyen és komolyan a másik szemébe nézett. - Szeretlek. Szeretem a havad, a hideged, a jégvirágaid, hogy vigyázol a Földre, amikor én nem tudok. Szeretem az ünnepeid. Szeretem a későn épített hóembereid, melyek rengeteg gyermek elméket mesélnek nekem. Szeretem a madáretetőid, melyek élelmet adnak az állataimnak. Szeretem a téli meséket, melyeket mondasz. Szeretem, hogy te köszöntesz minden március elsején, szeretem a tavaszi viharokat, amiket okozunk. Még, ha rövid ideig lehetünk együtt, mégis miatt ébredek fel minden évben. Te vagy az én gyönyörű jégvirágom.

Mikor a fájdalom, amit nekem okoztál, elhagy engem
Miután a könnyeim felszáradnak az arcomról
A tavasz számomra gyönyörű virágokat hoz
Ahogy elhagy ez a hideg szél
Azt hiszem, a tavasz újra megjelenik a szívemben

Két fiú állt egymással szemben. Az egyik fehér volt, mint a hó, a másik ezer színben pompázott, mint egy virágmező. Az egyik szemében jégkristályok csillogtak, a másik minden pillantásával új életet lehelt a világba. Az idősebb fagyöngyöt, a fiatalabb rózsákat ígért a szerelmeseknek. Doyoung lassan közelebb lépett a vele szembeállóhoz és végigsimított az arcán, mit sem törődve a hirtelen nyakukba zúduló esővel. Yukhei sem tétlenkedett, ki akarta élvezi szerelmük záporának minden cseppjét, így szorosan hozzásimult a másikhoz. Ahogy összeértek az ajkaik millió és millió hóvirág borította be a világot, melyek látványára még az ég is megenyhült és lecsendesült kicsit. Lágyan csókolták egymást a szerelmesek, kiélvezve minden utolsó másodpercet a közös idejükből. Mindketten érezték, hogy elérkezett az elválás ideje, így nehezen, de elszakadtak egymástól. Doyoung lehelt még egy apró csókot Yukhei napmeleg ajkaira, majd ellépett tőle.
- Drága Telem! - lehelte a fiatalabb, mire a jégajkak lágy mosolyra húzódtak és úgy suttogják:
- Drága Tavaszom! Mond, ha elhagy ez a hideg szél és a szívem újra kiolvad, a Tavasz újra eljön majd hozzám?

*Az idézet Elizabeth Bowen-től származik.

Szereplők: Krystal & Amber (f(x)), Gong Myung
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: : "Loving the monsters always ends badly for the human. It's a rule." (song)

A hajnal fátyolos köddel lepte el a királyi várost. Halk volt és nesztelen. Akár egy falevél, mely a fagy megjöttével lehull az avarba. A köd egyre beljebb nyomult az alvó város szíve felé, miközben beborított mindent, ami az útjában állt. A lány némán nézte mindezt ócska kis lakása ablakából. Nem volt újdonság számára ez a látvány, minden reggel végignézte az éjszaka hasztalan harcát az újra felkelő nappal. Vonzotta ez a reménytelenség. Jobban, mint az éjszaka titkos sötétje, mely jótékonyan eltakarta a világ kegyetlen igazságait. Többek között kedvesét, aki halk, elégedetlen morgással fordult át másik oldalára a szoba szinte teljes terjedelmét elfoglaló ágyban.

Krystal már nem is fordult a hang irányába, csak nézte a ködön keresztül arcára vetülő fénycsíkot, mely lassan elvakította. Szerette ezt a pillanatnyi vakságot, melyet a nap okozott. A sötétséget már ismerte, abban élt és nőtt fel, de a fény mindig ismeretlen ismerősként köszöntötte a lányt. Ahogy világosság egyre jobban szétterjedt a testén, Krystal annál inkább igyekezett kinyújtani végtagjait, hogy minél tovább élvezhesse a melegséget. Tudta jól, hogy ez is, akár halkan szuszogó párja, elillan, amint teljesen felkel a nap és a város őrzői felhúzzák a védőburkot az égre, kizárva a lány apró örömeit.

Az érzelmek virága egy rövid pillanat alatt elvirágzott
Egyetlen porszem nélkül tökéletesen felülkerekedik a kezdeteken
Egy ismeretlen kék fény ragyog, a dolog, amitől elszédülök, misztikus
A pillanat, ami meglep, a kékség, aki te vagy, eljut egy mélyen elrejtett helységig

Mintha csak megérezte volna az ágyban fekvő kedvese kétségbeesett gondolatait, lassan kinyitotta szemeit, és ásítva nyújtózott egyet. Már ő sem lepődött meg, hogy Krystalt az ablakban találja a fényár kellős közepén, ám az még mindig meglepte hosszú-hosszú évek múltán is, hogy a lány milyen gyönyörű. Szőke, már-már hófehérbe hajló haja köpenyként fogta közre a vékony lányt, eltakarva a bőrén cikázó kacskaringós jeleket, melyek feketéje megtörték bőre sápadtságát. A jelek mindenhol díszítették a testét, olyan hatást keltve mintha egy porcelánbaba repedt volna meg teste minden szegletében. Csupán az aprócska, leheletvékony hálóing és a térdig felhúzott, pamut zokni fedte el azokat.

Háta ékessége, a hófehér szárnyai pedig puhák voltak és légiesek. Megbabonázta az embert, mégis amitől ellenállhatatlanná vált, azok a szemek voltak, melyeket épp ebben a pillanatban vetett Krystal szerelmére. Belenézve a kék szemekbe, az ember képtelen volt szabadulni a hatásuk alól. Csak ült és várta a végzetét, amint csak ez az angyal adhatott meg számára.

Kinyitom az ajtót, ami kinőtt előttem, óvatosan a fény felé vezet
És nálam voltak a válaszok, de már egyik sem jelent semmit
Mert ezek a falak rabul ejtettek valamivel
Kinyitok egy új ajtót, de ahogy nyílt, ez a négy fal tovább nőtt veled

- Amber… - Krystal lehelete színtisztán látszott a szoba csendjében, mégsem fázott egyikük sem. A harcos, mintha csak erre a vezérszóra várt volna, megbabonázva felállt és a lányhoz lépett, körbefonva karjaival a törékenynek tűnő testet. A lány szomorúan olvadt bele a biztonságot ígérő karokba, ugyanis tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy így tehet. – Menned kell.
- Tudom. – csókolt bele a Amber a hajába. – De nem akarok.
- Ezt nem te döntöd el.
- Azt is tudom. De – fogta meg Krystal állát, hogy maga felé fordítsa a gyönyörű arcot – azért ellenkezhetek. – mosolygott rá, majd megcsókolta a lányt.

Ekkor gördült végig az első könnycsepp az angyal arcán, mely földet érve azonnal eltűnt az öreg deszkapadló rései között. Menekült, ahogy a másik lánynak is kellett volna, ám az makacsul ölelte tovább Krystalt, maguk közé préselve közös, kis világuk utolsó foszlányait. Ám a végzet makacs vendég, mely sosem távozik egy perce sem. Krystal kiszakítva magát a csókból, letörölte könnyeit.
- Menj!
- Krystal…
- Menj már! – A sikítás vészjóslóan verődött vissza az ósdi falakról. Amber döbbenten nézte, ahogy szerelme gyönyörű, kék szemeit lassan ellepi a sötétség. Az angyal tudta ezt jól, így elfordította fejét. Hát mégis igaz volt a jóslat. Felébredt benne a sötétség. – Kérlek, menj, – suttogta - mielőtt bántanálak. 

Ezek az új falak, amik megint más színűek, ez az új világ,
Amibe egyre mélyebben zuhanok
Egy fényes fény ragyog, egy pillanatra sem tudom róla levenni a szemeim, gyönyörű vagy
A láthatatlan tükrön belül, ami magába rántott, te, aki nem én vagyok, ragyogsz

A harcos felrázva magát a döbbenetből, az ágyhoz rohant, hogy felkapja magára fegyverzetét és kimeneküljön a szobából. Mintha felszabadult volna a bűbáj alól, melyet az angyal szórt rája első csókjával és melyet ez az utolsó tört volna meg. Krystal lehunyta szemét, hogy ne is lássa kedvesének távozását, ám a hangokat nem tudta kizárni.

A félelem és rettegés kapkodó hangjai voltak, melyet a lányban minden egyes másodperccel jobban összetörték, a már amúgy is romokban álló szívét. Tudta jól, hogy ő tette ezt saját magával, mikor elvette csókjával Amber összes emlékét, mégis a fájdalom méregként kúszott fel egyre jobban és jobban a testében, teret engedve a benne rejlő gonosznak. 

A pillanat, ahogy tekintetünk találkozott, a szívem máris kék
Akárhányszor levegőt veszek, a délibábot mindig máshogy látom
A szerelem négy fal, egy tükör, tükör, amit te töltesz meg
A szerelem négy fal, egy titokzatos útvesztő, útvesztő

Végül csend lett. A szoba néma börtönként vette körül a lányt, a magány és a szomorúság pedig szép lassan beitta magát minden egyes négyzetcentiméterbe. Krystal nem akart mozdulni. Összegömbölyödve ült, vállát a hideg ablaknak döntve, és már könnyei se voltak. Nem mozdult, mikor lehunyt pillái alól érzékelte, hogy kint eltűnik a nap, magával víve a melegséget.

És nem mozdult akkor sem, mikor a falak repedései közül felhangzott Amber halálkiáltásainak sokasága. Csak ült és hagyta, hogy a gonoszság köde lassan beborítsa, mind testét, mind lelkét. Hosszú percek múltán emelte fel fejét, hogy szembe nézzen az ablaküveg tükrében önmagával. A halott, éjfekete tekintet, mely visszabámult rá, tökéletes összhangban volt a kinti sötétséggel.

Minél többet tudok rólad, annál jobban nem tudok menekülni
Ahonnan jónak gondolod, egészen a világ végéig, vigyél magaddal
A pillanatban, mikor kitártad a karod, a kékség,
Ami te vagy, ellibbent, mint egy kék hullám
Lassan egyre jobban elvarázsoltál, a délibáb
Ami ilyen tisztán ragyog, az szerelem

Lépések hangoztak fel mögüle, majd a tükröződésben feltűnt egy alak.
- Tudod, a mondás úgy tartja, hogy a szeretet csak az elme kreálmánya, puszta illúzió, a természetben nem létezik. A szeretet bűbáj, amit a halandók a nőknek alkottak, hogy ezzel játsszanak.*
- Gong Myung… - Krystal lehelete immár nem fagyott rá az ablakra, ugyanis nem volt. A lányt odafordult a szobába érkező démonhoz. Az elégedett vigyorral felé nyújtotta kezét, mely még piroslott a vértől. Ám a lányban immár semmilyen ellenérzést sem keltett volt szerelme vérének látványa, így elfogadva a segítőkezet, lepattant a párkányról.

Gong Myung tartva a szemkontaktust odavezette a lányt a szoba egyetlen ékességéhez, a hatalmas aranyozott tükörhöz, majd elengedve az angyal kezét, hagyta, hogy az megcsodálja magát benne. Krystal beteges csodálattal nézett végig a tükörben lévő alakon. Hosszú haja éjfeketébe pompázott, a jelek eltűntek testéről, ajkai vérvörösen világítottak, hófehér szárnyait pedig belepte a sötétség. Gong Myung a lány vállára téve a kezét, elkapta pillantását a tükrön keresztül.
- Üdvözöllek a családban… húgom! 

*Az idézet a Lenyűgöző teremtmények című filmből van.

Szereplők: VHope (BTS) 
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: "Ha elhagysz, veled mehetek?" (song)

Az este könyörtelenül húzta fel az égboltra sötét, csillagtalan paplanját, hogy eltakarja vele a reményt nyújtó napsugarakat. A sötét gyorsan beborított mindent, és egy fajta mélységes szomorúságot költöztetett az emberek szívébe, akik épp hazafelé tartottak a hosszú munkanap után. Baljóslatú előszele volt ez nem csak a közeledő télnek, hanem egy kapcsolat végének is.

A sötétség és a problémák elől menekülve sietett át a parkon egy huszonéves srác, arcát kapucniba rejtve. Már csak pár ajtónyira volt a lakástól, így még sietősebbre fogta lépteit, bár szíve mélyén azt kívánta, bár soha se érne haza. Otthon ugyan párja várta, mégis tudta, hogy ez már csak másnap reggelit tart így. El akarta nyújtani ezt az éjszakát, ameddig csak tehetett. Ezzel az elhatározással kopogott be közös lakásuk ósdi faajtaján, majd mikor egy évvel fiatalabb kedvese kitárta azt, rácsókolta bánatát a tűzpiros ajkakra.

Nagyon szomorú a szívem
Újra álmatlanul töltöttem az éjszakákat
Kétségbeestem figyelmetlenül
Közömbösen ébresztett fel a reggel
A seb jobban fáj, mint gondoltam
A fájdalom mélyebb, mint gondoltam
A hibáztatásoddal töltött megannyi éjszaka nekem olyan, mint a pokol...

Taehyung döbbenten fogadta párja hevességét, de amint megérezte a kétségbeesett ujjakat a hátán, ő is átadta magát a búcsúzásnak. Mert öt hosszú év után, ezen a késő októberi estén a két fiú búcsúzott egymástól. Hoseok kecses ujjai fürgén járták be szerelme kidolgozott hátizmait, hogy minden egyes rezdülését magába igyák. Taehyung lelökte párja fejéről a kapucnit és beletúrt gesztenyebarna hajába, miközben csókolta rendületlenül.

Mindketten kitárták szívüket és lemeztelenítették úgy, ahogy az együtt töltött éveket alatt talán még sosem. Nem csak lelkileg, fizikailag is kezdtek megszabadulni a mindkettőjüket páncélként védő ruháktól, de mindezt oly lassúsággal csinálták, ahogy szinte megállt az idő. Nem akartak sietni, nem akarták elkapkodni.

Százszor egy nap azt ismételtem, mert azt hittem, akkor megjelensz
A könyörtelen szavak, amiket mondtál
Az a rideg pillantás a szemedben
Gyönyörű ember voltál
Kérlek, ne tedd ezt velem, hisz jól ismersz

Ahogy Hoseok eldöntötte kedvesét a hatalmas franciaágyukon és elkezdte végigcsókolni annak fedetlen felsőtestét, Taehyung egy pillanatra kipillantott a szobájuk ablakán. Az ég koromsötét és felhős volt, akár csak a fiú gondolatai. Hoseok szinte a saját szívében érezte, ahogy az alatta fekvőé belesajdul a szomorúságba. Szerette volna elnyomni a fájdalmat, így lesimogatta kedveséről a maradék ruhadarabot és igyekeztet örömet okozni neki.

Ám minden mozdulata olyan volt, mintha Taehyung megbocsájtásáért esedezett volna. Ahogy felnyomta magát, hogy csókba hívja szerelmét, könnyek lepték el a szemét. A fiatalabb olyan mélységes szomorúsággal nézett vissza rá, hogy úgy érezte megrogy a súly alatt. Benne is megpattant valami, így durvábban csókolta meg párját, mint tervezte, igyekezve elnyomni a szívéből vénáin át szétterjedő elviselhetetlen fájdalmat.

Azok a könnyed beszélgetések
Könnyeddé tették a kapcsolatunkat
Nem tudtam, hogy a megszokott ijesztőbb lehet bárminél
Nem tudtam, mit rejt szíved, míg sajnálkozva el nem búcsúztál 

A szőke fiú volt, aki végül kivált a vad csókból, ahogy két keze közé fogja Hoseok arcát és lágyan lecsókolja könnyeit. Ő volt, az aki kimondta, hogy szakítsanak. Nem hirtelen döntés volt, igazából már jó pár hónapja érlelődött benne a gondolat, csupán félt. Attól, hogy meg kell válnia a megszokottól, félt az ismeretlentől, félt a mérhetetlen fájdalomról, ami hónapokon át szétfeszítette belülről. Ám az ágyon fekve, volt szerelme izmos karjai között már nem érezte a fájdalmat és nem félt.

Tudta, hogy jó döntést hozott, csupán azt sajnálta, hogy Hoseoknak nem volt annyi ideje feldolgozni ezt magába, mint neki. Látta a fiún, amikor kijelentette a kapcsolatuk végét, hogy az idősebbet váratlanul érte a dolog. Ha úgy érezte is, hogy gond van, úgy hitte megoldható vagy eltemethető egy mély gödörbe a gondolata alá. Taehyung bűntudatot érzett emiatt, mert jól tudta, hogy erről ő tehet. Önző módon addig húzta a szakítást, amíg elviselhetetlenné nem vált annak ténye.

A napok múlásával nagyobb lesz az űr
Oh, a francba, az egykor gyönyörű virágos kertünk
Ha meg is locsoljuk, az egész csak egy emlék marad,
A te illatodat felém sodorva
Ha újra láthatnálak, megmutatnám mindenem
Szoros ölelésedben, milyen hevesen dobog a szívem
Mindent elmondanék neked, amíg szorosan körbeölelsz

Minden nemű előkészítés nélkül forrt össze a két szerelmes teste azon az éjszakán. Mindkettőjüknek szüksége volt a fizikai fájdalomra, arra hogy eltompítsák összetört szerelmük szilánkjainak csörömpölését szívük padlóján. Már nem volt szükség lassú megfontoltságra, durvaság kellett, vad, állatias, elnyomva minden emberit bennük. Hajszolták magukat, ám nem az élvezetért, hanem hogy egy pillanatra érezzék a szerelmüket emlékét idéző beteljesülést.

Hoseok összekulcsolta az ujjaikat, Taehyung pedig minden durvaság ellenére lágy csókba vonta a felette izzadó fiú, így újra úgy jutottak fel a csúcsra, mint anno szerelmespárként. Végül az ajkak elváltak egymástól, de csak annyira, hogy lihegve elveszhessenek egymás szemének mélységében. Taehyungból hirtelen hevességgel tört ki a zokogás. Hoseok a fiú mellé fekve húzta magához a reszkető testet, majd beterítette magukat takaróval, mintha az megvédené őket a másnap reggeltől.

Csak ölelj, ölelj át engem
Ne mondj semmit, csak gyere velem
Egy magányos, szorongó szívvel várok még mindig rád
Szeretlek, szeretlek
A hosszú csendbe kiáltom
Az ostoba és gyenge szívemből

Ám a reggel álnok kígyóként kúszott be a hálószoba ablakán keresztül, elűzve az örök éjjel reményét. A barna hajú fiú nem aludt egy percet sem éjszaka. Addig nyugtatta kedvesét, amíg az álomba nem sírta magát, majd órákon keresztül bámulta a hosszú éveken át szeretett arcot. Végül a hajnal hozta el Hoseok számára a teljes beletörődést. Az alvó Taehyung átfordult a másik oldalára, így Hoseok a hátát nézve aludt el a felkelő nap halvány fényében.

Ám most hogy a reggeli napfény fájdalmat okozott a barna hajú fiú szemének, inkább hagyta volna, hogy kiégjenek, mint hogy kinyitva azokat, lássa Taehyung hűlt helyét. Viszont a kezének nem tudott parancsolni, így az kinyúlva végigsimított az ágy másik oldalán. Ahogy az ujjai nem ütköztek akadályba a már teljesen kihűlt lepedőn, Hoseok lehunyt szemhéja alól patakban kezdett ömleni a könny, ajkai közül pedig kiszakadt egy rekedt nyögés, mellyel a szobába lehelte szerelme utolsó lélegzetvételét.

Szereplők: JunYoSeung (Hyunseung, Junhyung, Yoseob, Highlight/B2ST)
Figyelmeztetés: nincs~
Műfaj: angst
Leírás: Szakításkor két világ között kötünk ki. Már nem azok vagyunk, aki valaha voltunk, és nem is azok, akik majd leszünk. (song)

Yang Yoseob nagyot sóhajtva lépte át párjával közös lakása küszöbét és karórájára pillantva megállapította, hogy megint éjfél után sikerült hazaérnie. Hosszú hetek óta sosem indult el és érkezett meg az otthonában ugyanazon a napon, és ez elsősorban az új cégalapításhoz volt köthető. Elméletben nagyszerű és egyszerű döntés volt, hogy a B2ST-tel otthagyják a CUBE Entertainment, új névvel és immáron önállóan új csapatot építsenek, ám a gyakorlatban csak a nagyszerű része maradt meg. Rengeteg munkával és jogi harccal járt, és ez mindegyiküket rendesen kikészítette, bármennyire is élvezték a dolgot.

Yoseob nagyokat nyögve szabadult meg a cipőjétől, majd halkan belopózott a nappaliba, nehogy felébressze Junhyung-ot, aki a szólója miatt valószínűleg még fáradtabb volt, mint bármelyikük. Ám ahogy elhaladt a hálójuk mellett egy jól ismert hang ütötte meg a fülét. Már előre tudta, mi fogja fogadni a hálóban, mégis félve tárta ki az ajtót, ahonnan tökéletes rálátást kapott a totál kiütött kedvesére.

Cigarettacsikkek halmozódtak fel a hamutartóban,
Én pedig az üres falat bámulom.
Miközben az üres gyomromat whiskeyvel rontom el,
Remélve, hogy még jobban elhomályosítja az elmémet…

- Kérlek, ne... - suttogta Yoseob, majd a TV felé fordította arcát, ahonnan a rettegett arc mosolygott vissza rá. Jang Hyunseung. Azonnal a távirányító után kapott, hogy eltüntesse az élete megrontójának képét, ám a képernyőre hirtelen egy díjátadó felvétele kúszott, ahol épp mind a hatan örömmámorban úszva ünnepelték győzelmüket. Junhyung olyan szorosan ölelte magához Hyunseung-ot a videón, mint ahogy Yoseob-ot sosem. Az énekes dühösen kapcsolta ki a TV-t, remélve, hogy ezzel eltüntetheti riválisát az életükből, de nagyon jól tudta, hogy pár napon belül megint a képernyőn találja majd Hyunseung-ot, miközben Junhyung a piától kiütve, kisírt szemekkel fekszik az vele közös ágyukban.

Yoseob bármilyen ártatlannak is tűnt, nem volt hülye. Mindig is tudta, hogy sose érthet az ex-csapattársuk nyomába, legalábbis ha Junhyung-ról van szó, biztosan nem. A rapper sosem tudta elengedni volt kedvesét, mégis amikor Hyunseung otthagyta a B2ST-et, Yoseob-ban felcsillant a remény, hogy végre beteljesülhet az ő szerelme is a rapperrel. Makacs volt, és noha már a legelején tudta, hogy sérülni fog ebben a kapcsoltban, nem volt hajlandó elengedni Junhyung-ot.

A távoli emlékek egyre tisztábbak lesznek,
És én próbálom őket elnyomni, ahogy csak tudom
Valószínűleg már régen alszol,
Azt kívánom, hogy egész éjjel rémálmaid legyenek!

Könnyeit törölgetve kezdte el összeszedegetni a széthajigált, alkoholos üvegeket, miközben azon agyalt, hogy  meddig akarja még saját magát bántani és meddig van értelme ennek az egésznek. Bár már abban se volt biztos, hogy valaha is volt értelme. Junhyung hirtelen morogni kezdett, mire Yoseob óvatosan felé hajolt, hogy hátha rosszul van a szerelme, mert akkor el kell cipelnie a fürdőbe, és ahhoz most nem érezte magát elég fittnek. Ám amikor meghallotta, hogy Junhyung Hyunseung nevét kántálva, ő lett rosszul. Elege lett.

Nagy lendülettel földhöz vágta az üvegeket, amelyek hangos csörömpöléssel adták a világ tudtára szilánkos halálukat, majd mit sem törődve a felriadt Junhyung-gal, a szekrényhez lépve elővette az utazóbőröndjét és elkezdte belepakolni a ruháit.
- Yoseob...? hazaértél? Mit csinálsz? - dörzsölte a rapper az arcát, miközben megpróbált anélkül felülni, hogy elhányta volna magát.
- Pakolok. - kérdezett a rövid válasz.
- Utazunk valahova? - értetlenkedett Junhyung, miközben megpróbált párjára fókuszálni.
- Nem. Csak befejeztem veled.

Nem vagyok jó ember, de miért gondolok rád folyamatosan?
Te vagy a legrosszabb ember, akivel valaha is találkoztam
Olyan vagy, mint egy folt a kedvenc ruhámon,
El akarom dobni, de nem tudom…

- Mi a francról beszélsz?
- Jól hallottad, és bármennyire is részeg vagy, próbáld meg felfogni. - cipzározta be bőröndjét az énekes. Junhyung iszonyú állapotban volt, mégis megpróbált Yoseob elé állni, hogy megállítsa.
- Most mi bajod? Oké, ittam, és abból hogy - kapaszkodott meg a szekrénybe a rapper - kettő látok mindenből könnyű kikövetkeztetni, hogy sokat, de ez nem általános. Nem ok, hogy elhagy.
Ahogy Yoseob a kétségbeesett, szétcsúszott szerelmét nézte, hirtelen szánalmat kezdett érezni iránta és maga iránt is. Nem azt az embert látta maga előtt, akibe már a debütálásuk pillanatában beleszeretett, hanem egy szomorú, megtört férfit. És ő mégis ragaszkodott hozzá, noha tudta jól, hogy ez már teljesen hasztalan.

- Megint csináltad. - suttogta felhajtott fejjel. Junhyung értetlenkedve próbálta visszaidézni, hogy miért is nyúlt ma este italhoz, ám az alkoholködén keresztül nem tudott rájönni. Mikor a rapper nem reagált, Yoseob felpillantott és könnyes szemét Junhyung-éba mélyesztette. - Megint őt nézted.
Junhyung gyomra összeszűkült, torkába gombóc lett és úgy érezte, minden vér kifut a testéből. Iszonyatos émelygés tört rá, és azt kívánta, bárcsak meghalhatna.

A túl sok szerelem megöl engem.
Jobban, mint az erős szesz, jobban, mint a lánc-dohányzás
Végül, felemésztenek az érzéseim,
Mindent elrontva, ami rendben volt…

Mindig is tudta, hogy nem tudott túl lépni Hyunseung-gal való szakításukon, de amikor a fiú a bandából is kilépett, Junhyung akkor tört össze igazán. Azt hitte, jó tudja titkolni, és hogy segít, ha kiélvezi Yoseob őszinte rajongását és majd az énekes elfeledteti vele volt szerelmét. Ám minden egyes csókjuknál, együtt töltött éjszakán, vagy ha csak a fiatalabbra nézett, mindig Hyunseung mosolygott vissza rá. Viszont tudta, ha egyedül lesz, abba beleőrül, így önző módon magához láncolta Yoseob-ot, és noha tudta, hogy fájdalmat okoz a fiúnak, képtelen volt szakítani.

Azt remélte, hogy jobb lesz, hogy csak idő kell és Yoseob szerelme mindent rendbe hoz. Egy ideig, mikor végre sikerült saját kiadót és csapatot alakítaniuk, tényleg úgy érezte, hogy most sikerült. Boldog volt, és kezdte elfelejteni ex-csapattársukat. Ám mikor belekezdett a saját albuma készítésébe, túl sokat maradt egyedül a gondolataival. Inni kezdett, hátha az elnyomja az emlékeket, ám csak annyit ért el, hogy órák estek ki az életéből, amikor öntudatlanul hevert valahol. Yoseob folyamatosan aggódott érte, ami alapjáraton jól esett volna neki, de a fiú rettenetesen hasonlított Hyunseung-ra ilyenkor, és Junhyung szép lassan úgy érezte, hogy tényleg megőrül.

Szükségem van valakire, de nem akárkire
Magányos vagyok, de egyedül akarok lenni, vagy talán mégsem?
Nem igazán tudom, melyik
Testrészed hiányzik, de hiányzol…

Az egyik felvételéről hazaérve Junhyung egy papírfecnit talált csak Yoseob helyett, miszerint aznap már nem ér haza. A rapperre azonnal rázúdultak a gondolatai, és hogy meneküljön előlük újra alkoholba fojtotta bánatát. Miközben a lakásban téblábolt meg akadt a szeme Yoseob filmgyűjteményének egyik darabján. Egy emlék DVD volt, még anno kapták valamelyik fantól. Junhyung emlékezett rá, hogy mikor megkapták rongyosra nézték, hiszen rajta volt az addig összes győzelmük, a fellépéseik, a fanmeetingek, rengeteg közös emlékkel. Azt hitte, eltűnt, így abban reménykedve, hogy a vicces emlékektől jobb kedve lesz, elindította. Ám öröm helyett Hyunseung-gal való szerelmének pillanatai tárultak a szemei elé.

Zokogva, mint megárvult gyermek, nézte, ahogy a képernyőn újra felelevenednek a boldog képek, az ölelések, a rejtett érintések, az összemosolygások Hyunseung-gal. Másnap reggel a hamarabb hazaérkező Yoseob Junhyung-ot az alkoholtól ájultan feküdve, Hyunseung képernyőről sütő mosolyának fényében találta. Ám mire Junhyung felébredt, Yoseob kitakarított, és úgy tett, mintha semmi se történt volna. És noha ezek után heti, majd lassan három napi rendszerességgel előfordult ez, mindketten úgy tettek, mintha minden rendben lenne.

Túl lusta vagyok ahhoz, hogy megismerjek egy új embert
Hogy őszinte legyek, nálad nincs gyönyörűbb ember!
Nem akarom bevallani, de még mindig kedvellek!
Vissza akarok menni hozzád!

Így most a hálószobájukban állva pofonvágta a lassan kijózanodó Junhyung-ot, hogy Yoseob végig tudta. Ahogy nézte az előtte álló énekest, miközben kereste a szavakat, hogy kimagyarázza magát, rájött, hogy nem tud mit mondani. Bocsánatot kérhet, rimánkodhat, hogy ne hagyja el, de másnap megint Hyunseung-gal fog álmodni és ugyanúgy őt fogja szeretni. Yoseob pedig ezt tudta nagyon jól. Ahogy az énekes nézte első szerelmének fénytelen, végtelenül szomorú szemeit, elfogadta. Sose viszonozták az érzéseit, csupán kihasználták azokat. Mégis nem tudott haragudni a rapperre. Ő hagyta, hogy pótlék legyen, ő vállalta be a fájdalmat. 
- Ne nem kell, hogy bármit is mondj. Tudok már mindent és tudom, hogy sajnálod. - törte meg végül a csendet a fiatalabb. Junhyung szemét elöntötték a könnyek.
- Gyűlölsz?
- Nem - rázta meg a fejét Yoseob, majd végigsimított a rapper arcán - de szeretnélek. 

Junhyung némán bólintott, majd apró csókot nyomott az énekes szájára, aki némán sírva viszonozta azt. Tudta, hogy búcsúznak, és bármennyire is elfogadta a tényt, a fájdalom mégis pokoli volt. Miután elszakadtak egymástól, Yoseob szinte kimenekült a szobából, majd villámgyorsasággal öltözött fel. Mégis mikor a kilincsre rakta kezét, egy pillanatra visszafordult, abban reménykedve, hogy Junhyung utána jön. Ám a hálószoba ajtaja nem mozdult, Yoseob szíve pedig végleg megszakadt. Lenyomva a kilincset, hátrahagyta reménytelen szerelmét, aki eközben az újra világító képernyőn örök szerelmét bámulva halkan suttogta:

- Csakis te ölsz meg engem…

Szereplők: Taehyun, Mino (Namsong) és a többi WINNER tag, de csak említés szintjén
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~
Leírás: Szerelmesen érettek voltunk, a búcsúzás után gyerekesek lettünk. (song)

Először a WIN alatt jelentkeztek Taehyun-nál a rosszullétek. A stresszre, a túlhajtottságra, a fiúkat hajtó győzelemvágyra és maximalizmusra fogták a csapattársak. És minden egyes alkalommal ezzel magyarázták, olyan annyira, hogy lassan a fiú is elhitte, hogy nem a gyerekkori problémái jelentkeznek újra.

Bár egy-egy erősebb rohamnál, vagy összeesésénél kételkedni kezdett és el akarta mondani a csapattársainak, hogy rosszabb áll emögött, de ahogy Mino túlhajszolt, kialvatlan arcára nézett, a szívébe sokkal nagyobb fájdalom költözött, mint amit a testében érzett. Így csendben maradt, hogy óvja barátját.

Kérlek, menj el, anélkül, hogy bármit mondanál
Kérlek, szorítsd össze azokat a gyönyörű ajkakat, kérlek, ne kínozz tovább
A sötétség nyomok nélkül nyeli el azt, ami egykor szép volt
Ezek az érzések fájdalmat okoznak
Ez volt az, amit akartál?

Az öröm mámor egyszerűen végigrohant Taehyun testén, mint egy villámcsapás, majd szét áradt az ereiben, a sejtjeiben, minden egyes porcikájában. Nyertek. Debütálhatnak. Rengeteg harc, kín, könny és vér után, végre a saját, igazi csapatával állhat színpadra. Százan, ezrein, millióan hallhatják a hangját, és mindent, amit eddigi élete során megálmodott végre valóra vált. A konfetti záporon és könnyein keresztül legjobb barátja arcát kereste, miközben félkarral ölelgette a hozzárohanó Jinwoo-t.

Hirtelen a semmiből két kar kulcsolódott a derekára, és csontropogtató ölelésbe rántotta a megszeppent fiút. Mikor megérezte a jól ismert illatot és a nyakhajlatában a könnyeket, automatikusan túrta a kecses ujjait Mino hajába, hogy gyengéd masszírozással megnyugtassa a fiút, miközben egyre jobban belesimult az ölelésébe. Szerette a barátját, jobban, mint bárki mást a világon, sőt jobban mint egy barátot. Ennek ellenére mégis Mino volt, aki aznap, mikor megnyerték a WIN-t és debütáltak, mint WINNER, a nyakhajlatába suttogta, hogy "Szeretlek."

Miért én?
Mikor fogsz elengedni?
Miért te?
Egyszer már kitöltötted a szívem

Taehyun a debütálásuk időszakában jól volt. Nem érezte titkolt betegségének hatásait magán, jól bírta a tempót, amit a cég diktált, hogy minél jobban meglovagolják a WIN adta népszerűségük hullámait. És persze szerelmes is volt.

Miután Mino bevallotta a fiúnak, hogy szereti, mintha a föld felett lebegett volna. Alig várta, hogy kettesbe maradjon a szerelmével, és annak bódító csókjaival, szerelmes mondataival. Imádta a fiú minden egyes porcikáját, szerelmes volt minden szavába, és úgy érezte ennél boldogabb nem is lehetne.

Kibújtak a szerelem tövisei
Ezt a nyomot hagyod hátra
Nem láthatnálak még egyszer? (Merre vagy?)
Te, akit nem érinthetek meg

Az első díjuk nyertesiként vonultak le boldogságtól repdesve a színpadról, amikor Taehyun hirtelen erős fájdalmat érzett a fejébe, majd minden elsötétült előtte, és mint egy száraz ág zuhant össze a backstage-ben. Nem érzékelte, hogy Mino azonnal odaugrik hozzá, hogy a csapattársai rohanva futnak vissza, hogy segítsenek, hogy a staffosok mentőért kiáltanak, vagy hogy a padló jéghideg felületén a fejéből patakként csordogált a meleg vére.

Elnyelte a feketeség és ő hagyta. Olyan megnyugtató volt, olyan ismerős, olyan hívogató. Mint kiskorában, amikor leesett a lépcsőn és gurult egy szintet. Ott is ez a fekete mélység csábította el. És miután felébredt, azután is vele maradt. A mindennapjai részeként kísérte, húzta, hívogatta vissza. Akkor még a fiú nem értette pontosan, hogy mi is történik vele. Most már jól tudta. Újra depressziós lett.

Álljunk meg egy pillanatra
Nem bírom ezt a fájdalmat
Szúrnak a szerelem tövisei (Végzek magammal)
Ebben a fájdalomban
Nem tudlak elfelejteni

Megint veszekedtek. Mino, mióta Taehyun elájult, úgy óvta, mint egy porcelánbabát. A fiatalabb pedig gyűlölte ezt. Férfi volt, és nem volt neki semmi baja. Voltak problémái, és bár ezeket sose merte elárulni szerelmének, ne tartotta őket jelentősnek és képes volt velük megbirkózni egyedül. Nem is sejtette, hogy a rengeteg feszültség, és érzékenység, amit érezett kéz a kézben járt a betegségével. Legyintett rá, és a visszatérésük okozta helyzetre fogta az egészet.

Nem akar gyenge lenni, nem akarta, hogy Mino annak lássa és ez szép lassan megmérgezte a kapcsolatukat. Tövisként fúródott minden egyes veszekedés a szerelmükbe, maradandó nyomot hagyva maga után. Lassan, fájdalmasan haldokolt a kapcsolatuk, kivárva a pillanatot, amikor egyetlen, hirtelen szívdobbanás után elveszik a nagy feketeségbe. Mint Taehyun maga.

Az élet olyan, mint a tiszavirágé, nincsen több értelme
Most egy álom leszel, mit nem álmodhatok
Már nem tudok nyugodtan lélegezni
Még nem tudom elfelejteni a nyomaid, a karjaid
Megölelnélek, még ha tövisek is borítanak

Az hirtelen megint minden jobb lett. Abbamaradtak a viták, csak néha-néha mordultak egymásra, akkor is inkább apró hülyeségek miatt és azonnal ki is békültek szinte. Ez Taehyunba csak még jobban megerősítette, hogy nem a betegsége hibája volt a rossz időszak, csupán egy hullámvölgy, és továbbra is eltitkolta Mino elől azt. Csak úgy repültek a napok. Kijött az új albumuk, minden rendben volt a bandán belül is, pihenni is volt idejük.

Pluszként Taehyun szóló száma is kijött, amitől a fiú a mennyekbe érezte magát. Mindig boldog volt, mikor bandaként alkottak valamit, de az, hogy egyedül tehette meg mindezt, mérhetetlenül elégedetté tette. Ezért is nem vehette észre a jeleket. Hogy rengeteget alszik. Hogy kétszer több ideig kell felvenniük egy számot, mert elkalandozik, nem figyel oda, nem koncentrál. Hogy hihetetlen mértékben lefogyott, nincs étvágya. Hogy újra körül ölelte a sötétség, és ő mindenét átadva neki, zuhant a mélységébe.

Nem látlak a domb tetején
A lábam követi az otthagyott vért
Még mindig búcsúzom és a szívem még mindig fáj
Ne hagyj hátra semmit
Mindent vigyél magaddal

Mino mindig is érezte, hogy valami nincs rendben Taehyunnal. Talán a rengeteg feladat, ami betemette nap mint nap, az nem hagyta, hogy kiderítse mi lehet az. Vagy Taehyun mély barna szemei, amik akarva-akaratlanul is mindig kérve kérlelték a fiú, hogy ne hánytorgassa a dolgot. Vagy a sziporkázó mosolya, ami biztosította a rappert arról, hogy minden rendben van. Vagy bármi kifogás.

De egyszerűen csak gyáva és önző volt. Elfordította a fejét, amikor meglátta Taehyunon, hogy előjön a titkolt gondja, és hosszú-hosszú éveken keresztül csak takarózott a kifogásával. Hogy ha erőltette, akkor elveszítheti szerelmét. Így csak ráhagyta, nem bolygatta a dolgot, csak szerette a fiút, szerelmének minden erejével. Csupán azt nem sejtette, hogy Taehyunt már rég elvesztette.

Ha lehetőséged lenne rá, se gyere vissza
Tudod, hogy ez ismétlődne
Végül megint az lenne, mint előtte
Beszélgetünk, semmitmondó ígéreteket teszünk
És hátrahagyjuk az "örökké veled leszek" hazugságot
Újra egyedül leszünk

A bomba az új albumok előkészületeinek belekezdésekor kezdett ketyegni, de pár héttel karácsony előtt robbant. Semmi előjele nem volt, így egy ember kivételével mindenkit váratlanul ért, mikor Seungyoon berontva a dormba, egyenesen Minohoz lépett és felképelte. Jiwoo döbbenten szaladt ki a konyhából, miközben Seunghoon a dühöngő leadert szedte le az egyáltalán nem tiltakozó, felképelt főrapperől. A leader össze-visszaordibált, olyan szavakkal dobálózva, mint "szakítás", "feladás", "szerződés", "felbontás", "kilépés", "depresszió" és "Taehyun".

A tények, mint hirtelen jött pofonok, vágták arcon az bandatagokat. Egyedül Mino ült csendben a padlón, lehajtott fejjel, némán zokogva. Tehet volna valamit. Szerelmet, törődést, biztonságot ígért Taehyunak. Ehelyett hagyta, hogy kedvesét elrabolja tőle a feketeség.