Szereplők: Krystal & Amber (f(x)), Gong Myung
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: : "Loving the monsters always ends badly for the human. It's a rule." (song)

A hajnal fátyolos köddel lepte el a királyi várost. Halk volt és nesztelen. Akár egy falevél, mely a fagy megjöttével lehull az avarba. A köd egyre beljebb nyomult az alvó város szíve felé, miközben beborított mindent, ami az útjában állt. A lány némán nézte mindezt ócska kis lakása ablakából. Nem volt újdonság számára ez a látvány, minden reggel végignézte az éjszaka hasztalan harcát az újra felkelő nappal. Vonzotta ez a reménytelenség. Jobban, mint az éjszaka titkos sötétje, mely jótékonyan eltakarta a világ kegyetlen igazságait. Többek között kedvesét, aki halk, elégedetlen morgással fordult át másik oldalára a szoba szinte teljes terjedelmét elfoglaló ágyban.

Krystal már nem is fordult a hang irányába, csak nézte a ködön keresztül arcára vetülő fénycsíkot, mely lassan elvakította. Szerette ezt a pillanatnyi vakságot, melyet a nap okozott. A sötétséget már ismerte, abban élt és nőtt fel, de a fény mindig ismeretlen ismerősként köszöntötte a lányt. Ahogy világosság egyre jobban szétterjedt a testén, Krystal annál inkább igyekezett kinyújtani végtagjait, hogy minél tovább élvezhesse a melegséget. Tudta jól, hogy ez is, akár halkan szuszogó párja, elillan, amint teljesen felkel a nap és a város őrzői felhúzzák a védőburkot az égre, kizárva a lány apró örömeit.

Az érzelmek virága egy rövid pillanat alatt elvirágzott
Egyetlen porszem nélkül tökéletesen felülkerekedik a kezdeteken
Egy ismeretlen kék fény ragyog, a dolog, amitől elszédülök, misztikus
A pillanat, ami meglep, a kékség, aki te vagy, eljut egy mélyen elrejtett helységig

Mintha csak megérezte volna az ágyban fekvő kedvese kétségbeesett gondolatait, lassan kinyitotta szemeit, és ásítva nyújtózott egyet. Már ő sem lepődött meg, hogy Krystalt az ablakban találja a fényár kellős közepén, ám az még mindig meglepte hosszú-hosszú évek múltán is, hogy a lány milyen gyönyörű. Szőke, már-már hófehérbe hajló haja köpenyként fogta közre a vékony lányt, eltakarva a bőrén cikázó kacskaringós jeleket, melyek feketéje megtörték bőre sápadtságát. A jelek mindenhol díszítették a testét, olyan hatást keltve mintha egy porcelánbaba repedt volna meg teste minden szegletében. Csupán az aprócska, leheletvékony hálóing és a térdig felhúzott, pamut zokni fedte el azokat.

Háta ékessége, a hófehér szárnyai pedig puhák voltak és légiesek. Megbabonázta az embert, mégis amitől ellenállhatatlanná vált, azok a szemek voltak, melyeket épp ebben a pillanatban vetett Krystal szerelmére. Belenézve a kék szemekbe, az ember képtelen volt szabadulni a hatásuk alól. Csak ült és várta a végzetét, amint csak ez az angyal adhatott meg számára.

Kinyitom az ajtót, ami kinőtt előttem, óvatosan a fény felé vezet
És nálam voltak a válaszok, de már egyik sem jelent semmit
Mert ezek a falak rabul ejtettek valamivel
Kinyitok egy új ajtót, de ahogy nyílt, ez a négy fal tovább nőtt veled

- Amber… - Krystal lehelete színtisztán látszott a szoba csendjében, mégsem fázott egyikük sem. A harcos, mintha csak erre a vezérszóra várt volna, megbabonázva felállt és a lányhoz lépett, körbefonva karjaival a törékenynek tűnő testet. A lány szomorúan olvadt bele a biztonságot ígérő karokba, ugyanis tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy így tehet. – Menned kell.
- Tudom. – csókolt bele a Amber a hajába. – De nem akarok.
- Ezt nem te döntöd el.
- Azt is tudom. De – fogta meg Krystal állát, hogy maga felé fordítsa a gyönyörű arcot – azért ellenkezhetek. – mosolygott rá, majd megcsókolta a lányt.

Ekkor gördült végig az első könnycsepp az angyal arcán, mely földet érve azonnal eltűnt az öreg deszkapadló rései között. Menekült, ahogy a másik lánynak is kellett volna, ám az makacsul ölelte tovább Krystalt, maguk közé préselve közös, kis világuk utolsó foszlányait. Ám a végzet makacs vendég, mely sosem távozik egy perce sem. Krystal kiszakítva magát a csókból, letörölte könnyeit.
- Menj!
- Krystal…
- Menj már! – A sikítás vészjóslóan verődött vissza az ósdi falakról. Amber döbbenten nézte, ahogy szerelme gyönyörű, kék szemeit lassan ellepi a sötétség. Az angyal tudta ezt jól, így elfordította fejét. Hát mégis igaz volt a jóslat. Felébredt benne a sötétség. – Kérlek, menj, – suttogta - mielőtt bántanálak. 

Ezek az új falak, amik megint más színűek, ez az új világ,
Amibe egyre mélyebben zuhanok
Egy fényes fény ragyog, egy pillanatra sem tudom róla levenni a szemeim, gyönyörű vagy
A láthatatlan tükrön belül, ami magába rántott, te, aki nem én vagyok, ragyogsz

A harcos felrázva magát a döbbenetből, az ágyhoz rohant, hogy felkapja magára fegyverzetét és kimeneküljön a szobából. Mintha felszabadult volna a bűbáj alól, melyet az angyal szórt rája első csókjával és melyet ez az utolsó tört volna meg. Krystal lehunyta szemét, hogy ne is lássa kedvesének távozását, ám a hangokat nem tudta kizárni.

A félelem és rettegés kapkodó hangjai voltak, melyet a lányban minden egyes másodperccel jobban összetörték, a már amúgy is romokban álló szívét. Tudta jól, hogy ő tette ezt saját magával, mikor elvette csókjával Amber összes emlékét, mégis a fájdalom méregként kúszott fel egyre jobban és jobban a testében, teret engedve a benne rejlő gonosznak. 

A pillanat, ahogy tekintetünk találkozott, a szívem máris kék
Akárhányszor levegőt veszek, a délibábot mindig máshogy látom
A szerelem négy fal, egy tükör, tükör, amit te töltesz meg
A szerelem négy fal, egy titokzatos útvesztő, útvesztő

Végül csend lett. A szoba néma börtönként vette körül a lányt, a magány és a szomorúság pedig szép lassan beitta magát minden egyes négyzetcentiméterbe. Krystal nem akart mozdulni. Összegömbölyödve ült, vállát a hideg ablaknak döntve, és már könnyei se voltak. Nem mozdult, mikor lehunyt pillái alól érzékelte, hogy kint eltűnik a nap, magával víve a melegséget.

És nem mozdult akkor sem, mikor a falak repedései közül felhangzott Amber halálkiáltásainak sokasága. Csak ült és hagyta, hogy a gonoszság köde lassan beborítsa, mind testét, mind lelkét. Hosszú percek múltán emelte fel fejét, hogy szembe nézzen az ablaküveg tükrében önmagával. A halott, éjfekete tekintet, mely visszabámult rá, tökéletes összhangban volt a kinti sötétséggel.

Minél többet tudok rólad, annál jobban nem tudok menekülni
Ahonnan jónak gondolod, egészen a világ végéig, vigyél magaddal
A pillanatban, mikor kitártad a karod, a kékség,
Ami te vagy, ellibbent, mint egy kék hullám
Lassan egyre jobban elvarázsoltál, a délibáb
Ami ilyen tisztán ragyog, az szerelem

Lépések hangoztak fel mögüle, majd a tükröződésben feltűnt egy alak.
- Tudod, a mondás úgy tartja, hogy a szeretet csak az elme kreálmánya, puszta illúzió, a természetben nem létezik. A szeretet bűbáj, amit a halandók a nőknek alkottak, hogy ezzel játsszanak.*
- Gong Myung… - Krystal lehelete immár nem fagyott rá az ablakra, ugyanis nem volt. A lányt odafordult a szobába érkező démonhoz. Az elégedett vigyorral felé nyújtotta kezét, mely még piroslott a vértől. Ám a lányban immár semmilyen ellenérzést sem keltett volt szerelme vérének látványa, így elfogadva a segítőkezet, lepattant a párkányról.

Gong Myung tartva a szemkontaktust odavezette a lányt a szoba egyetlen ékességéhez, a hatalmas aranyozott tükörhöz, majd elengedve az angyal kezét, hagyta, hogy az megcsodálja magát benne. Krystal beteges csodálattal nézett végig a tükörben lévő alakon. Hosszú haja éjfeketébe pompázott, a jelek eltűntek testéről, ajkai vérvörösen világítottak, hófehér szárnyait pedig belepte a sötétség. Gong Myung a lány vállára téve a kezét, elkapta pillantását a tükrön keresztül.
- Üdvözöllek a családban… húgom! 

*Az idézet a Lenyűgöző teremtmények című filmből van.

Szereplők: HyoRa (Hyorin&Bora)
Figyelmeztetés: yuri
Műfaj: fluff
Leírás: „A hirtelen támadt szerelem, amely házasságot indít, igazgyöngy, gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb művész csiszolt, kincs, amelyet a szív legmélyén kell elrejteni.” (song)

Halkan nyitok be a közös szobánkba, hogy lehetőleg minél kevesebb zajt csapjak. A szobába sötét honol, csupán a sötétítő függöny alján beszökő napfény ad némi segítséget a látáshoz. Igyekszem átlépni minden utamba kerülő akadályt, hogy eljussak a szoba másik felében lévő franciaágyhoz és a benne szuszogó kedvesemhez. Nem sokat segít az egyensúlyozásba a szülinapi torta a kezembe és az ajándékos doboz a hónom alatt, de végül sikerül lehuppannom a puha lepedőre minden nagyobb gond nélkül. Bora a mozgásra kis nyuszikat megszégyenítő orrmozgással és halk morgással felel, miközben igyekszik a fejére húzni a menedéket ígérő paplant. Tüneményes. Nincs rá jobb szó.

Úgy izgulok, mintha először találkoznánk
Az a kellemetlen pillanat, te is emlékszel rá?
A napra, ami olyan meleg volt, mint a tavasz
A szívemet régi emlékek töltik ki
Nem tudunk visszamenni azokhoz az időkhöz?

Letéve az éjjeliszekrényre a tortát és az ajándék dobozt, odanyúlok a takarószéléhez és lejjebb húzom, de csak annyira, hogy csókot lophassak a páromtól, akinek az ajkaira az érintésem hatására széles mosoly szalad.
- Hmmm… - túr bele a mézszőke hajamba kecses ujjaival és magához húzva visszacsókol.
- Jó reggelt, álomszuszék! – suttogom az édes ajkakra, miközben fél karral magamhoz ölelem. – És boldog születésnapot!
- Hmmm… - morogja csukott szemmel, miközben a kezei felfedező útra indulnak a pólóm alatt.
- Hoztam tortát. – cirógattam az arcát, erősen koncentrálva, hogy ne olvadjak el forró tapintása nyomán. – Meg ajándékot is.
- Tényleg? – kérdi rekedten, mire kiráz a hideg. Istenem, ez a nő megöl.
- Tényleg. Na, felkelni, nem lehetünk egész nap az ágyban. – húzódom el tőle és őt is próbálom ülőhelyzetbe varázsolni.

A kezdettől a végéig
Örökké vigyázni fogok rád, kedvesem
Ettől a pillanattól kezdve
Soha nem fogom elfelejteni
Mindent megteszek érted

- A szülinapomon nem azt csinálok, amit akarok? – nyafogja, de közben már nyitogatja a szemeit. Mikor nagyjából sikerrel jár cicásan hozzám simul és rendesen megcsókol. – Az ágyban is odaadhatnád az ajándékom, Hyorin. – kacérkodik, ám a mondat végét elnyomja a hasa korgása.
- Inkább egyél, mielőtt nem csak a szexi módon, de máshogy is felfalsz. – nevetek rá, majd az ölébe nyomom a tortáját. Azonnal éber lesz az édesség illatától és vigyorogva, mint egy kisgyerek, esik neki. Lágy mosollyal az ajkaimon figyelme, ahogy a harmincötéves múlt feleségem úgy habzsol, hogy az orra is krémes lesz. Végül nyomok egy csókot a füle mögötti érzékeny részre, majd felállva fény varázsolok a hálószobánkba. Ahogy kinézek a hó födte januári tájra a benti meleg ellenére is megborzongok picit.

A mi kapcsolatunk olyan közeli
Még akkor is, ha azt mondjuk értjük, még sem
Minden pillanat, amikor egymást figyeljük, még mindig nem elég
Várni rád, nekem az a boldogság
A kedves szavak helyett inkább még jobban meg akarlak ölelni

Hirtelen elmúlik a fantomfázás, ugyanis két kar öleli át a derekam és forró csókok kezdik tarkítani a pólómból kilógó nyakamat. Felsóhajtva nyúlok hátra, hogy beletúrjak Bora rövid, gesztenyebarna hajába és kicsit kicsavarodva mélyen megcsókoljam. Ahogy a nyelveink összeérnek, mint egy szikra, a boldogság az érzékszervemtől elindulva végigfut az ereiben, végig a karomon az ujjaimba, a lábamon a lábfejemig, a gerincem minden egyes csigolyáján. Lassan megtölti a testem egészen a szívemig, ahol végül túlcsordul. Noha immár egy évtizede csókol meg minden áldott nap, ez a fajta ősrobbanás ajkaink minden egyes találkozásánál végbemegy bennem. Bora is valami hasonlót érez, ugyanis a mellkasához szorult hátammal érzem, ahogy a szívem olyan gyorsan ver, hogy félő egyszer csak felrobban. Így állunk hosszú percekig, csókoljuk egymást fulladásig és érezzük, ahogy a szíveink indián dobjai egyszerre verik szerelmünk dallamát.

Van itt valami, amit el akarok mondani, még a szívem legmélyéről
Várni fogok rád azon a helyen, hogy visszatérj
Nem akarom elfelejteni az emlékeket, amiket nekem adtál
Addig míg a szívem meg nem áll

Végül, ahogy legtöbbször, a levegőhiány vett véget a reggeli csókcsatánknak és én vagyok, aki megembereli magát és kiszakad belőle. Bora újra az ajkaim után kapna, ám én nevetve megpördülök az ölelésében és az ágyhoz terelgetem. Mohó. Mindig is az volt, és noha csak egy év van köztünk, mintha legalább öt lenne. Sokkal gyerekesebb, játékosabb, felelőtlenebb volt egész életében, mint én, ám mindig tudta, hogy mikor kell komolynak lennie és akkor nem ismerte a tréfát. Azt hiszem, ez a kettőség volt, amibe beleszerettem annak idején. Illetve azok a boci szemek, amikkel most is rám néz.
- Ne csábítgass, inkább bontsd ki az ajándékod. – fejtem le magamról az indakánt ölelő karokat, hogy helyemre a szépen becsomagolt dobozt adjam. Bora immáron újra gyermeki lelkesedéssel fog a nehezen becsomagolt ajándék kiszabadításhoz. Leülve mellé, cirógatni kezdem a derekát, ám ő észre sem veszi, annyira leköti a tartalom, ami a kibontott dobozból bámul vissza rá.

Kérlek, soha ne menj el, maradj itt örökké
Csak úgy, mint most, pont így
Én veled maradok
Úgy tűnik, hogy eddig csak elfogadtam dolgokat,
Most vissza fogom fizetni neked

- Ez az, amire gondolok? – pillant döbbenten a hivatalos papírt szorongatva Bora rám, mire elmosolyodok.
- Remélem, hogy az. Sokat küzdöttem érte.
- Úristen, Hyorin! – ejti ki a papírt a kezéből a feleségem, hogy azzal a mozdulattal két keze közé fogja az arcom és úgy folytassa a hitetlenkedő, ám végtelen szerelmes pillantásainak küldését felém. – Hogy lehet? Istenem, hogy sikerült összehoznod?!
- Csak nagyon akartam. – simítom le Bora arcán végigfutó örömkönnyeket – De ami még fontosabb, te nagyon akartad. És te olyan vagy nekem, mint a káprázatos napfény. Meleg, nem számít, milyen messzire megyek. Csak úgy, mint ahogy te felmelegítettél engem. Vissza fogom adni azt a melegséget neked. Mindent megteszek érted. Szeretlek.
Bora hangos nevetéssel dönt végig az ágyon, hogy csókokkal és ’Szeretlek’ szavakkal borítsa be a testem és az elmém. Én is kacagva csókolom vissza és válaszolok neki, miközben szerelmünk szenvedélye lassan betölti a szobát, mint a januári napsugarak, melyek meleg fényükkel simítanak végig az örökbe fogadási kérelem hófehér lapjain.