Szereplők: Jay Park, Yoon Dowoon (Day6)
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: Nem az én alkotásom, a barátnőmé, de úgy éreztem meg kell osztanom a világgal *--* 
Leírás: "Az utazás a bolondok paradicsoma." (song)

Ketten ülünk az autóban, ő meg én, én meg ő, hosszú hajunk vad táncot lejt még vadabb fejeink körül, ahogy a huzat kényére-kedvére ráncigálja a sörényünket. A rádióból csak úgy áramlik a zene, megpróbálván túlüvölteni a szélvédő mögött orkán erősséggel fújó szelet, pár percenként elejtett szavainkat és ziláló gondolatainkat.

When rain hits the windshield
And everything is still
Nothing really is a big deal
One hand on the steering wheel
And we gonna be all right

Kinyújtom a karom az ablakon, és a menetszél szinte azonnal magával ragadja. Kábultan bámulom a kezemet, nyújtogatom, mozgatom az ujjaimat, a szélre koncentrálok a tenyeremben, mintha meg tudnám ragadni, magammal tudnám vinni, beránthatnám az ölembe. Elképzelem, hogy nem is puszta levegő folyik át az ujjaim között, hanem sárga és piros por, és miután hozzáérek, kék és zöld lesz mind, a szemcsék csak úgy csillognak a levegőben, fenségesen és a világ minden nemtörődömségével. Nézem, ahogy a nem létező zöld és kék por összekeveredik a karom után, zöldeskék tenger kerekedik belőle, és ahol csak járunk, a nyugalomnak ezen tengerét hagyjuk magunk után. Lehunyom a szememet, és hagyom, hogy egy óriási mosoly szétterüljön az arcomon. A szél már majdnem teljesen elzsibbasztotta a karomat. Ezernyi apró tű szurkálja a bőrömet, és csak egyre jobban mosolygok. Ökölbe szorítom a kezemet, képzeletemben markomba zárom a zöldeskék port, majd óvatosan magam elé teszem a kezemet.

Jayre nézek, ő pedig énrám, mintha megérezte volna, hogy ezt neki is meg akarom mutatni. Az a mosoly van az arcán, amit csak nekem tartogat, mert másra sosem mosolyoghatna így. Kicsit olyan mosoly ez, mint az a bizonyos, amelyet Gatsby ajándékozott Nicknek. Ennél személyesebb dolgot elképzelni se tudnék. Rám mosolyog, én pedig érzem, hogy tudja, mi jár a fejemben, mert ő is arra gondol, és megért engem, és támogat, és szeret, és nem érdekli, mit gondolnak mások, mert ők mindig is csak mások lesznek, sosem pedig mi, és ezért nem is lehet semmilyen jelentőségük. Gyorsan megrázom a markomat, hogy nézze azt, majd lassacskán kinyújtom az ujjaimat, és szabadjára engedem a porszemcséket az autó hektikus légkörében. A nyugalom bukfencezik egyet az orrom előtt, majd pár szemcséje megragad a szemhéjamon, így amikor pislogok, a világot zöldeskék vízesés mossa színesre a szemem előtt.

Jay csak vezet tovább, de látom rajta, hogy ő is örül a kis képzeletbeli játékomnak. Egy kicsit elvontam a figyelmét a szerpentinről, a következő kanyarról, a szemébe hulló sötétbarna hajáról. Egy kicsit elhomályosodik a tekintete, és habár minden további nélkül tökéletesen vezet tovább, ezt csak gyakorlatának és emberfeletti tehetségének köszönheti. Most ő száguldott el gondolatainak vonatán, ahová én ez alkalommal nem követhetem, vagy talán csak nem akarom követni. Ehelyett kinézek inkább az ablakon, megpróbálom az emlékezetembe vésni a hegyek vonalát, a fák zöldjét, a napfény ízét az arcomon, és élvezem a szabadságot.

Pár perccel később Jay megböködi a vállamat, mire ránézek. Megint csak némán vigyorog, és jobb kezével egy csúszdaszerű mozdulatot hajt végre, amiből arra következtetek, hogy felértünk utunk csúcspontjára, és innen már csak a lendület fog tovább vinni minket. Izgatottan bámulok ki a szélvédőn, kislányosan mozgolódok az ülésben, próbálom megtalálni a legkényelmesebb pozíciót. Az autó úgy indul meg a lejtőn, mint amikor mérleghintázás közben átbillen az egyensúly, és hirtelen már nem emelkedsz, hanem zuhansz. Ez az érzés számomra önmagában is elég lenne, hiszen mindig is szerettem zuhanni, de az elénk táruló látvány is lélegzetelállító.

Egy aprócska, isten háta mögötti, mégis meglepően jó minőségű utat követve jutottunk fel erre a varázslatos helyre, ami a néhány apró települést eltekintve szinte teljesen érintetlen. Előttünk tovább tekereg az út, megannyi hajtűkanyarral kígyózik le a hegyoldalon, míg kétoldalt szinte karnyújtásnyi távolságban ott dübörög az erdő: zöldek és feketék, árnyak és fénycsíkok váltakozása. Egy röpke pillanatra lehunyom a szemem, és visszatérnek a színes porszemcsék, belakják az erdőt, és amikor veszek egy mély levegőt, érzem, ahogy árasztják a nyugalmat, a hűvös szellőt, és a szabadság felejthetetlen ízét.

Érzem, hogy élek, ki is vagyok valójában.
- Hova megyünk legközelebb?

And when I lose perspective
Need to go to a place where I lose reception

Szereplők: Krystal & Amber (f(x)), Gong Myung
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: : "Loving the monsters always ends badly for the human. It's a rule." (song)

A hajnal fátyolos köddel lepte el a királyi várost. Halk volt és nesztelen. Akár egy falevél, mely a fagy megjöttével lehull az avarba. A köd egyre beljebb nyomult az alvó város szíve felé, miközben beborított mindent, ami az útjában állt. A lány némán nézte mindezt ócska kis lakása ablakából. Nem volt újdonság számára ez a látvány, minden reggel végignézte az éjszaka hasztalan harcát az újra felkelő nappal. Vonzotta ez a reménytelenség. Jobban, mint az éjszaka titkos sötétje, mely jótékonyan eltakarta a világ kegyetlen igazságait. Többek között kedvesét, aki halk, elégedetlen morgással fordult át másik oldalára a szoba szinte teljes terjedelmét elfoglaló ágyban.

Krystal már nem is fordult a hang irányába, csak nézte a ködön keresztül arcára vetülő fénycsíkot, mely lassan elvakította. Szerette ezt a pillanatnyi vakságot, melyet a nap okozott. A sötétséget már ismerte, abban élt és nőtt fel, de a fény mindig ismeretlen ismerősként köszöntötte a lányt. Ahogy világosság egyre jobban szétterjedt a testén, Krystal annál inkább igyekezett kinyújtani végtagjait, hogy minél tovább élvezhesse a melegséget. Tudta jól, hogy ez is, akár halkan szuszogó párja, elillan, amint teljesen felkel a nap és a város őrzői felhúzzák a védőburkot az égre, kizárva a lány apró örömeit.

Az érzelmek virága egy rövid pillanat alatt elvirágzott
Egyetlen porszem nélkül tökéletesen felülkerekedik a kezdeteken
Egy ismeretlen kék fény ragyog, a dolog, amitől elszédülök, misztikus
A pillanat, ami meglep, a kékség, aki te vagy, eljut egy mélyen elrejtett helységig

Mintha csak megérezte volna az ágyban fekvő kedvese kétségbeesett gondolatait, lassan kinyitotta szemeit, és ásítva nyújtózott egyet. Már ő sem lepődött meg, hogy Krystalt az ablakban találja a fényár kellős közepén, ám az még mindig meglepte hosszú-hosszú évek múltán is, hogy a lány milyen gyönyörű. Szőke, már-már hófehérbe hajló haja köpenyként fogta közre a vékony lányt, eltakarva a bőrén cikázó kacskaringós jeleket, melyek feketéje megtörték bőre sápadtságát. A jelek mindenhol díszítették a testét, olyan hatást keltve mintha egy porcelánbaba repedt volna meg teste minden szegletében. Csupán az aprócska, leheletvékony hálóing és a térdig felhúzott, pamut zokni fedte el azokat.

Háta ékessége, a hófehér szárnyai pedig puhák voltak és légiesek. Megbabonázta az embert, mégis amitől ellenállhatatlanná vált, azok a szemek voltak, melyeket épp ebben a pillanatban vetett Krystal szerelmére. Belenézve a kék szemekbe, az ember képtelen volt szabadulni a hatásuk alól. Csak ült és várta a végzetét, amint csak ez az angyal adhatott meg számára.

Kinyitom az ajtót, ami kinőtt előttem, óvatosan a fény felé vezet
És nálam voltak a válaszok, de már egyik sem jelent semmit
Mert ezek a falak rabul ejtettek valamivel
Kinyitok egy új ajtót, de ahogy nyílt, ez a négy fal tovább nőtt veled

- Amber… - Krystal lehelete színtisztán látszott a szoba csendjében, mégsem fázott egyikük sem. A harcos, mintha csak erre a vezérszóra várt volna, megbabonázva felállt és a lányhoz lépett, körbefonva karjaival a törékenynek tűnő testet. A lány szomorúan olvadt bele a biztonságot ígérő karokba, ugyanis tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy így tehet. – Menned kell.
- Tudom. – csókolt bele a Amber a hajába. – De nem akarok.
- Ezt nem te döntöd el.
- Azt is tudom. De – fogta meg Krystal állát, hogy maga felé fordítsa a gyönyörű arcot – azért ellenkezhetek. – mosolygott rá, majd megcsókolta a lányt.

Ekkor gördült végig az első könnycsepp az angyal arcán, mely földet érve azonnal eltűnt az öreg deszkapadló rései között. Menekült, ahogy a másik lánynak is kellett volna, ám az makacsul ölelte tovább Krystalt, maguk közé préselve közös, kis világuk utolsó foszlányait. Ám a végzet makacs vendég, mely sosem távozik egy perce sem. Krystal kiszakítva magát a csókból, letörölte könnyeit.
- Menj!
- Krystal…
- Menj már! – A sikítás vészjóslóan verődött vissza az ósdi falakról. Amber döbbenten nézte, ahogy szerelme gyönyörű, kék szemeit lassan ellepi a sötétség. Az angyal tudta ezt jól, így elfordította fejét. Hát mégis igaz volt a jóslat. Felébredt benne a sötétség. – Kérlek, menj, – suttogta - mielőtt bántanálak. 

Ezek az új falak, amik megint más színűek, ez az új világ,
Amibe egyre mélyebben zuhanok
Egy fényes fény ragyog, egy pillanatra sem tudom róla levenni a szemeim, gyönyörű vagy
A láthatatlan tükrön belül, ami magába rántott, te, aki nem én vagyok, ragyogsz

A harcos felrázva magát a döbbenetből, az ágyhoz rohant, hogy felkapja magára fegyverzetét és kimeneküljön a szobából. Mintha felszabadult volna a bűbáj alól, melyet az angyal szórt rája első csókjával és melyet ez az utolsó tört volna meg. Krystal lehunyta szemét, hogy ne is lássa kedvesének távozását, ám a hangokat nem tudta kizárni.

A félelem és rettegés kapkodó hangjai voltak, melyet a lányban minden egyes másodperccel jobban összetörték, a már amúgy is romokban álló szívét. Tudta jól, hogy ő tette ezt saját magával, mikor elvette csókjával Amber összes emlékét, mégis a fájdalom méregként kúszott fel egyre jobban és jobban a testében, teret engedve a benne rejlő gonosznak. 

A pillanat, ahogy tekintetünk találkozott, a szívem máris kék
Akárhányszor levegőt veszek, a délibábot mindig máshogy látom
A szerelem négy fal, egy tükör, tükör, amit te töltesz meg
A szerelem négy fal, egy titokzatos útvesztő, útvesztő

Végül csend lett. A szoba néma börtönként vette körül a lányt, a magány és a szomorúság pedig szép lassan beitta magát minden egyes négyzetcentiméterbe. Krystal nem akart mozdulni. Összegömbölyödve ült, vállát a hideg ablaknak döntve, és már könnyei se voltak. Nem mozdult, mikor lehunyt pillái alól érzékelte, hogy kint eltűnik a nap, magával víve a melegséget.

És nem mozdult akkor sem, mikor a falak repedései közül felhangzott Amber halálkiáltásainak sokasága. Csak ült és hagyta, hogy a gonoszság köde lassan beborítsa, mind testét, mind lelkét. Hosszú percek múltán emelte fel fejét, hogy szembe nézzen az ablaküveg tükrében önmagával. A halott, éjfekete tekintet, mely visszabámult rá, tökéletes összhangban volt a kinti sötétséggel.

Minél többet tudok rólad, annál jobban nem tudok menekülni
Ahonnan jónak gondolod, egészen a világ végéig, vigyél magaddal
A pillanatban, mikor kitártad a karod, a kékség,
Ami te vagy, ellibbent, mint egy kék hullám
Lassan egyre jobban elvarázsoltál, a délibáb
Ami ilyen tisztán ragyog, az szerelem

Lépések hangoztak fel mögüle, majd a tükröződésben feltűnt egy alak.
- Tudod, a mondás úgy tartja, hogy a szeretet csak az elme kreálmánya, puszta illúzió, a természetben nem létezik. A szeretet bűbáj, amit a halandók a nőknek alkottak, hogy ezzel játsszanak.*
- Gong Myung… - Krystal lehelete immár nem fagyott rá az ablakra, ugyanis nem volt. A lányt odafordult a szobába érkező démonhoz. Az elégedett vigyorral felé nyújtotta kezét, mely még piroslott a vértől. Ám a lányban immár semmilyen ellenérzést sem keltett volt szerelme vérének látványa, így elfogadva a segítőkezet, lepattant a párkányról.

Gong Myung tartva a szemkontaktust odavezette a lányt a szoba egyetlen ékességéhez, a hatalmas aranyozott tükörhöz, majd elengedve az angyal kezét, hagyta, hogy az megcsodálja magát benne. Krystal beteges csodálattal nézett végig a tükörben lévő alakon. Hosszú haja éjfeketébe pompázott, a jelek eltűntek testéről, ajkai vérvörösen világítottak, hófehér szárnyait pedig belepte a sötétség. Gong Myung a lány vállára téve a kezét, elkapta pillantását a tükrön keresztül.
- Üdvözöllek a családban… húgom! 

*Az idézet a Lenyűgöző teremtmények című filmből van.