Szereplők: Jay Park, Yoon Dowoon (Day6)
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: Nem az én alkotásom, a barátnőmé, de úgy éreztem meg kell osztanom a világgal *--* 
Leírás: "Az utazás a bolondok paradicsoma." (song)

Ketten ülünk az autóban, ő meg én, én meg ő, hosszú hajunk vad táncot lejt még vadabb fejeink körül, ahogy a huzat kényére-kedvére ráncigálja a sörényünket. A rádióból csak úgy áramlik a zene, megpróbálván túlüvölteni a szélvédő mögött orkán erősséggel fújó szelet, pár percenként elejtett szavainkat és ziláló gondolatainkat.

When rain hits the windshield
And everything is still
Nothing really is a big deal
One hand on the steering wheel
And we gonna be all right

Kinyújtom a karom az ablakon, és a menetszél szinte azonnal magával ragadja. Kábultan bámulom a kezemet, nyújtogatom, mozgatom az ujjaimat, a szélre koncentrálok a tenyeremben, mintha meg tudnám ragadni, magammal tudnám vinni, beránthatnám az ölembe. Elképzelem, hogy nem is puszta levegő folyik át az ujjaim között, hanem sárga és piros por, és miután hozzáérek, kék és zöld lesz mind, a szemcsék csak úgy csillognak a levegőben, fenségesen és a világ minden nemtörődömségével. Nézem, ahogy a nem létező zöld és kék por összekeveredik a karom után, zöldeskék tenger kerekedik belőle, és ahol csak járunk, a nyugalomnak ezen tengerét hagyjuk magunk után. Lehunyom a szememet, és hagyom, hogy egy óriási mosoly szétterüljön az arcomon. A szél már majdnem teljesen elzsibbasztotta a karomat. Ezernyi apró tű szurkálja a bőrömet, és csak egyre jobban mosolygok. Ökölbe szorítom a kezemet, képzeletemben markomba zárom a zöldeskék port, majd óvatosan magam elé teszem a kezemet.

Jayre nézek, ő pedig énrám, mintha megérezte volna, hogy ezt neki is meg akarom mutatni. Az a mosoly van az arcán, amit csak nekem tartogat, mert másra sosem mosolyoghatna így. Kicsit olyan mosoly ez, mint az a bizonyos, amelyet Gatsby ajándékozott Nicknek. Ennél személyesebb dolgot elképzelni se tudnék. Rám mosolyog, én pedig érzem, hogy tudja, mi jár a fejemben, mert ő is arra gondol, és megért engem, és támogat, és szeret, és nem érdekli, mit gondolnak mások, mert ők mindig is csak mások lesznek, sosem pedig mi, és ezért nem is lehet semmilyen jelentőségük. Gyorsan megrázom a markomat, hogy nézze azt, majd lassacskán kinyújtom az ujjaimat, és szabadjára engedem a porszemcséket az autó hektikus légkörében. A nyugalom bukfencezik egyet az orrom előtt, majd pár szemcséje megragad a szemhéjamon, így amikor pislogok, a világot zöldeskék vízesés mossa színesre a szemem előtt.

Jay csak vezet tovább, de látom rajta, hogy ő is örül a kis képzeletbeli játékomnak. Egy kicsit elvontam a figyelmét a szerpentinről, a következő kanyarról, a szemébe hulló sötétbarna hajáról. Egy kicsit elhomályosodik a tekintete, és habár minden további nélkül tökéletesen vezet tovább, ezt csak gyakorlatának és emberfeletti tehetségének köszönheti. Most ő száguldott el gondolatainak vonatán, ahová én ez alkalommal nem követhetem, vagy talán csak nem akarom követni. Ehelyett kinézek inkább az ablakon, megpróbálom az emlékezetembe vésni a hegyek vonalát, a fák zöldjét, a napfény ízét az arcomon, és élvezem a szabadságot.

Pár perccel később Jay megböködi a vállamat, mire ránézek. Megint csak némán vigyorog, és jobb kezével egy csúszdaszerű mozdulatot hajt végre, amiből arra következtetek, hogy felértünk utunk csúcspontjára, és innen már csak a lendület fog tovább vinni minket. Izgatottan bámulok ki a szélvédőn, kislányosan mozgolódok az ülésben, próbálom megtalálni a legkényelmesebb pozíciót. Az autó úgy indul meg a lejtőn, mint amikor mérleghintázás közben átbillen az egyensúly, és hirtelen már nem emelkedsz, hanem zuhansz. Ez az érzés számomra önmagában is elég lenne, hiszen mindig is szerettem zuhanni, de az elénk táruló látvány is lélegzetelállító.

Egy aprócska, isten háta mögötti, mégis meglepően jó minőségű utat követve jutottunk fel erre a varázslatos helyre, ami a néhány apró települést eltekintve szinte teljesen érintetlen. Előttünk tovább tekereg az út, megannyi hajtűkanyarral kígyózik le a hegyoldalon, míg kétoldalt szinte karnyújtásnyi távolságban ott dübörög az erdő: zöldek és feketék, árnyak és fénycsíkok váltakozása. Egy röpke pillanatra lehunyom a szemem, és visszatérnek a színes porszemcsék, belakják az erdőt, és amikor veszek egy mély levegőt, érzem, ahogy árasztják a nyugalmat, a hűvös szellőt, és a szabadság felejthetetlen ízét.

Érzem, hogy élek, ki is vagyok valójában.
- Hova megyünk legközelebb?

And when I lose perspective
Need to go to a place where I lose reception