Szereplők: VHope (BTS) 
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: "Ha elhagysz, veled mehetek?" (song)

Az este könyörtelenül húzta fel az égboltra sötét, csillagtalan paplanját, hogy eltakarja vele a reményt nyújtó napsugarakat. A sötét gyorsan beborított mindent, és egy fajta mélységes szomorúságot költöztetett az emberek szívébe, akik épp hazafelé tartottak a hosszú munkanap után. Baljóslatú előszele volt ez nem csak a közeledő télnek, hanem egy kapcsolat végének is.

A sötétség és a problémák elől menekülve sietett át a parkon egy huszonéves srác, arcát kapucniba rejtve. Már csak pár ajtónyira volt a lakástól, így még sietősebbre fogta lépteit, bár szíve mélyén azt kívánta, bár soha se érne haza. Otthon ugyan párja várta, mégis tudta, hogy ez már csak másnap reggelit tart így. El akarta nyújtani ezt az éjszakát, ameddig csak tehetett. Ezzel az elhatározással kopogott be közös lakásuk ósdi faajtaján, majd mikor egy évvel fiatalabb kedvese kitárta azt, rácsókolta bánatát a tűzpiros ajkakra.

Nagyon szomorú a szívem
Újra álmatlanul töltöttem az éjszakákat
Kétségbeestem figyelmetlenül
Közömbösen ébresztett fel a reggel
A seb jobban fáj, mint gondoltam
A fájdalom mélyebb, mint gondoltam
A hibáztatásoddal töltött megannyi éjszaka nekem olyan, mint a pokol...

Taehyung döbbenten fogadta párja hevességét, de amint megérezte a kétségbeesett ujjakat a hátán, ő is átadta magát a búcsúzásnak. Mert öt hosszú év után, ezen a késő októberi estén a két fiú búcsúzott egymástól. Hoseok kecses ujjai fürgén járták be szerelme kidolgozott hátizmait, hogy minden egyes rezdülését magába igyák. Taehyung lelökte párja fejéről a kapucnit és beletúrt gesztenyebarna hajába, miközben csókolta rendületlenül.

Mindketten kitárták szívüket és lemeztelenítették úgy, ahogy az együtt töltött éveket alatt talán még sosem. Nem csak lelkileg, fizikailag is kezdtek megszabadulni a mindkettőjüket páncélként védő ruháktól, de mindezt oly lassúsággal csinálták, ahogy szinte megállt az idő. Nem akartak sietni, nem akarták elkapkodni.

Százszor egy nap azt ismételtem, mert azt hittem, akkor megjelensz
A könyörtelen szavak, amiket mondtál
Az a rideg pillantás a szemedben
Gyönyörű ember voltál
Kérlek, ne tedd ezt velem, hisz jól ismersz

Ahogy Hoseok eldöntötte kedvesét a hatalmas franciaágyukon és elkezdte végigcsókolni annak fedetlen felsőtestét, Taehyung egy pillanatra kipillantott a szobájuk ablakán. Az ég koromsötét és felhős volt, akár csak a fiú gondolatai. Hoseok szinte a saját szívében érezte, ahogy az alatta fekvőé belesajdul a szomorúságba. Szerette volna elnyomni a fájdalmat, így lesimogatta kedveséről a maradék ruhadarabot és igyekeztet örömet okozni neki.

Ám minden mozdulata olyan volt, mintha Taehyung megbocsájtásáért esedezett volna. Ahogy felnyomta magát, hogy csókba hívja szerelmét, könnyek lepték el a szemét. A fiatalabb olyan mélységes szomorúsággal nézett vissza rá, hogy úgy érezte megrogy a súly alatt. Benne is megpattant valami, így durvábban csókolta meg párját, mint tervezte, igyekezve elnyomni a szívéből vénáin át szétterjedő elviselhetetlen fájdalmat.

Azok a könnyed beszélgetések
Könnyeddé tették a kapcsolatunkat
Nem tudtam, hogy a megszokott ijesztőbb lehet bárminél
Nem tudtam, mit rejt szíved, míg sajnálkozva el nem búcsúztál 

A szőke fiú volt, aki végül kivált a vad csókból, ahogy két keze közé fogja Hoseok arcát és lágyan lecsókolja könnyeit. Ő volt, az aki kimondta, hogy szakítsanak. Nem hirtelen döntés volt, igazából már jó pár hónapja érlelődött benne a gondolat, csupán félt. Attól, hogy meg kell válnia a megszokottól, félt az ismeretlentől, félt a mérhetetlen fájdalomról, ami hónapokon át szétfeszítette belülről. Ám az ágyon fekve, volt szerelme izmos karjai között már nem érezte a fájdalmat és nem félt.

Tudta, hogy jó döntést hozott, csupán azt sajnálta, hogy Hoseoknak nem volt annyi ideje feldolgozni ezt magába, mint neki. Látta a fiún, amikor kijelentette a kapcsolatuk végét, hogy az idősebbet váratlanul érte a dolog. Ha úgy érezte is, hogy gond van, úgy hitte megoldható vagy eltemethető egy mély gödörbe a gondolata alá. Taehyung bűntudatot érzett emiatt, mert jól tudta, hogy erről ő tehet. Önző módon addig húzta a szakítást, amíg elviselhetetlenné nem vált annak ténye.

A napok múlásával nagyobb lesz az űr
Oh, a francba, az egykor gyönyörű virágos kertünk
Ha meg is locsoljuk, az egész csak egy emlék marad,
A te illatodat felém sodorva
Ha újra láthatnálak, megmutatnám mindenem
Szoros ölelésedben, milyen hevesen dobog a szívem
Mindent elmondanék neked, amíg szorosan körbeölelsz

Minden nemű előkészítés nélkül forrt össze a két szerelmes teste azon az éjszakán. Mindkettőjüknek szüksége volt a fizikai fájdalomra, arra hogy eltompítsák összetört szerelmük szilánkjainak csörömpölését szívük padlóján. Már nem volt szükség lassú megfontoltságra, durvaság kellett, vad, állatias, elnyomva minden emberit bennük. Hajszolták magukat, ám nem az élvezetért, hanem hogy egy pillanatra érezzék a szerelmüket emlékét idéző beteljesülést.

Hoseok összekulcsolta az ujjaikat, Taehyung pedig minden durvaság ellenére lágy csókba vonta a felette izzadó fiú, így újra úgy jutottak fel a csúcsra, mint anno szerelmespárként. Végül az ajkak elváltak egymástól, de csak annyira, hogy lihegve elveszhessenek egymás szemének mélységében. Taehyungból hirtelen hevességgel tört ki a zokogás. Hoseok a fiú mellé fekve húzta magához a reszkető testet, majd beterítette magukat takaróval, mintha az megvédené őket a másnap reggeltől.

Csak ölelj, ölelj át engem
Ne mondj semmit, csak gyere velem
Egy magányos, szorongó szívvel várok még mindig rád
Szeretlek, szeretlek
A hosszú csendbe kiáltom
Az ostoba és gyenge szívemből

Ám a reggel álnok kígyóként kúszott be a hálószoba ablakán keresztül, elűzve az örök éjjel reményét. A barna hajú fiú nem aludt egy percet sem éjszaka. Addig nyugtatta kedvesét, amíg az álomba nem sírta magát, majd órákon keresztül bámulta a hosszú éveken át szeretett arcot. Végül a hajnal hozta el Hoseok számára a teljes beletörődést. Az alvó Taehyung átfordult a másik oldalára, így Hoseok a hátát nézve aludt el a felkelő nap halvány fényében.

Ám most hogy a reggeli napfény fájdalmat okozott a barna hajú fiú szemének, inkább hagyta volna, hogy kiégjenek, mint hogy kinyitva azokat, lássa Taehyung hűlt helyét. Viszont a kezének nem tudott parancsolni, így az kinyúlva végigsimított az ágy másik oldalán. Ahogy az ujjai nem ütköztek akadályba a már teljesen kihűlt lepedőn, Hoseok lehunyt szemhéja alól patakban kezdett ömleni a könny, ajkai közül pedig kiszakadt egy rekedt nyögés, mellyel a szobába lehelte szerelme utolsó lélegzetvételét.

Szereplők: HyoRa (Hyorin&Bora)
Figyelmeztetés: yuri
Műfaj: fluff
Leírás: „A hirtelen támadt szerelem, amely házasságot indít, igazgyöngy, gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb művész csiszolt, kincs, amelyet a szív legmélyén kell elrejteni.” (song)

Halkan nyitok be a közös szobánkba, hogy lehetőleg minél kevesebb zajt csapjak. A szobába sötét honol, csupán a sötétítő függöny alján beszökő napfény ad némi segítséget a látáshoz. Igyekszem átlépni minden utamba kerülő akadályt, hogy eljussak a szoba másik felében lévő franciaágyhoz és a benne szuszogó kedvesemhez. Nem sokat segít az egyensúlyozásba a szülinapi torta a kezembe és az ajándékos doboz a hónom alatt, de végül sikerül lehuppannom a puha lepedőre minden nagyobb gond nélkül. Bora a mozgásra kis nyuszikat megszégyenítő orrmozgással és halk morgással felel, miközben igyekszik a fejére húzni a menedéket ígérő paplant. Tüneményes. Nincs rá jobb szó.

Úgy izgulok, mintha először találkoznánk
Az a kellemetlen pillanat, te is emlékszel rá?
A napra, ami olyan meleg volt, mint a tavasz
A szívemet régi emlékek töltik ki
Nem tudunk visszamenni azokhoz az időkhöz?

Letéve az éjjeliszekrényre a tortát és az ajándék dobozt, odanyúlok a takarószéléhez és lejjebb húzom, de csak annyira, hogy csókot lophassak a páromtól, akinek az ajkaira az érintésem hatására széles mosoly szalad.
- Hmmm… - túr bele a mézszőke hajamba kecses ujjaival és magához húzva visszacsókol.
- Jó reggelt, álomszuszék! – suttogom az édes ajkakra, miközben fél karral magamhoz ölelem. – És boldog születésnapot!
- Hmmm… - morogja csukott szemmel, miközben a kezei felfedező útra indulnak a pólóm alatt.
- Hoztam tortát. – cirógattam az arcát, erősen koncentrálva, hogy ne olvadjak el forró tapintása nyomán. – Meg ajándékot is.
- Tényleg? – kérdi rekedten, mire kiráz a hideg. Istenem, ez a nő megöl.
- Tényleg. Na, felkelni, nem lehetünk egész nap az ágyban. – húzódom el tőle és őt is próbálom ülőhelyzetbe varázsolni.

A kezdettől a végéig
Örökké vigyázni fogok rád, kedvesem
Ettől a pillanattól kezdve
Soha nem fogom elfelejteni
Mindent megteszek érted

- A szülinapomon nem azt csinálok, amit akarok? – nyafogja, de közben már nyitogatja a szemeit. Mikor nagyjából sikerrel jár cicásan hozzám simul és rendesen megcsókol. – Az ágyban is odaadhatnád az ajándékom, Hyorin. – kacérkodik, ám a mondat végét elnyomja a hasa korgása.
- Inkább egyél, mielőtt nem csak a szexi módon, de máshogy is felfalsz. – nevetek rá, majd az ölébe nyomom a tortáját. Azonnal éber lesz az édesség illatától és vigyorogva, mint egy kisgyerek, esik neki. Lágy mosollyal az ajkaimon figyelme, ahogy a harmincötéves múlt feleségem úgy habzsol, hogy az orra is krémes lesz. Végül nyomok egy csókot a füle mögötti érzékeny részre, majd felállva fény varázsolok a hálószobánkba. Ahogy kinézek a hó födte januári tájra a benti meleg ellenére is megborzongok picit.

A mi kapcsolatunk olyan közeli
Még akkor is, ha azt mondjuk értjük, még sem
Minden pillanat, amikor egymást figyeljük, még mindig nem elég
Várni rád, nekem az a boldogság
A kedves szavak helyett inkább még jobban meg akarlak ölelni

Hirtelen elmúlik a fantomfázás, ugyanis két kar öleli át a derekam és forró csókok kezdik tarkítani a pólómból kilógó nyakamat. Felsóhajtva nyúlok hátra, hogy beletúrjak Bora rövid, gesztenyebarna hajába és kicsit kicsavarodva mélyen megcsókoljam. Ahogy a nyelveink összeérnek, mint egy szikra, a boldogság az érzékszervemtől elindulva végigfut az ereiben, végig a karomon az ujjaimba, a lábamon a lábfejemig, a gerincem minden egyes csigolyáján. Lassan megtölti a testem egészen a szívemig, ahol végül túlcsordul. Noha immár egy évtizede csókol meg minden áldott nap, ez a fajta ősrobbanás ajkaink minden egyes találkozásánál végbemegy bennem. Bora is valami hasonlót érez, ugyanis a mellkasához szorult hátammal érzem, ahogy a szívem olyan gyorsan ver, hogy félő egyszer csak felrobban. Így állunk hosszú percekig, csókoljuk egymást fulladásig és érezzük, ahogy a szíveink indián dobjai egyszerre verik szerelmünk dallamát.

Van itt valami, amit el akarok mondani, még a szívem legmélyéről
Várni fogok rád azon a helyen, hogy visszatérj
Nem akarom elfelejteni az emlékeket, amiket nekem adtál
Addig míg a szívem meg nem áll

Végül, ahogy legtöbbször, a levegőhiány vett véget a reggeli csókcsatánknak és én vagyok, aki megembereli magát és kiszakad belőle. Bora újra az ajkaim után kapna, ám én nevetve megpördülök az ölelésében és az ágyhoz terelgetem. Mohó. Mindig is az volt, és noha csak egy év van köztünk, mintha legalább öt lenne. Sokkal gyerekesebb, játékosabb, felelőtlenebb volt egész életében, mint én, ám mindig tudta, hogy mikor kell komolynak lennie és akkor nem ismerte a tréfát. Azt hiszem, ez a kettőség volt, amibe beleszerettem annak idején. Illetve azok a boci szemek, amikkel most is rám néz.
- Ne csábítgass, inkább bontsd ki az ajándékod. – fejtem le magamról az indakánt ölelő karokat, hogy helyemre a szépen becsomagolt dobozt adjam. Bora immáron újra gyermeki lelkesedéssel fog a nehezen becsomagolt ajándék kiszabadításhoz. Leülve mellé, cirógatni kezdem a derekát, ám ő észre sem veszi, annyira leköti a tartalom, ami a kibontott dobozból bámul vissza rá.

Kérlek, soha ne menj el, maradj itt örökké
Csak úgy, mint most, pont így
Én veled maradok
Úgy tűnik, hogy eddig csak elfogadtam dolgokat,
Most vissza fogom fizetni neked

- Ez az, amire gondolok? – pillant döbbenten a hivatalos papírt szorongatva Bora rám, mire elmosolyodok.
- Remélem, hogy az. Sokat küzdöttem érte.
- Úristen, Hyorin! – ejti ki a papírt a kezéből a feleségem, hogy azzal a mozdulattal két keze közé fogja az arcom és úgy folytassa a hitetlenkedő, ám végtelen szerelmes pillantásainak küldését felém. – Hogy lehet? Istenem, hogy sikerült összehoznod?!
- Csak nagyon akartam. – simítom le Bora arcán végigfutó örömkönnyeket – De ami még fontosabb, te nagyon akartad. És te olyan vagy nekem, mint a káprázatos napfény. Meleg, nem számít, milyen messzire megyek. Csak úgy, mint ahogy te felmelegítettél engem. Vissza fogom adni azt a melegséget neked. Mindent megteszek érted. Szeretlek.
Bora hangos nevetéssel dönt végig az ágyon, hogy csókokkal és ’Szeretlek’ szavakkal borítsa be a testem és az elmém. Én is kacagva csókolom vissza és válaszolok neki, miközben szerelmünk szenvedélye lassan betölti a szobát, mint a januári napsugarak, melyek meleg fényükkel simítanak végig az örökbe fogadási kérelem hófehér lapjain.