Szereplők: Doyoung & Yukhei (NCT)
Műfaj: angst, romantikus
Figyelmeztetés: nincs~
Leírás: "Tél után tavasz következik, akkor is, ha semmit sem tesz az ember, csak vár. Talán a boldogság is ilyen? Magától eljön, ha itt az ideje?" (song)

Gyerekek százai sikítozva menekültek a hirtelen lezúduló jéghideg zápor elől a házakba. Az addigi kellemes időjárás pillanatok alatt változott át hideg, dermesztő szörnnyé, mely először sötét vihar fellegeivel, mely perceken belül villámaival üzent hadat a ragyogó Nap ellen. Yukhei ijedten húzódott el kedvesétől, és igyekezett enyhíteni a károkon. Minden egyes centivel, amivel messzebb került az idősebbtől, a vihar fokozatosan csendesedett. Végül, mikor már kinyújtott karral sem tudták volna egymást érinteni, az időjárás teljesen megnyugodott, már csak az eső szemerkélt csendesen, de végül az is elállt. A Nap morogva bújt elő a felhők mögül, szemrehányó pillantást vetve a fiatal fiúra. Az bűnbánóan lehajtotta a fejét, de nem foglalkozott sokat a rosszalló égitesttel. Inkább a vele szembeállónak szentelte újra a figyelmét, ámbátor most tisztességes távolságba maradt. Az idősebb ajkán gunyoros mosoly ült, ám szemeit elborította a mélységes fájdalom.
- Mennem kell, igaz?

Húzz le engem a végtelen sötétségbe
Édes, fektess le, úgy érzem, mintha
remegő kezeim hozzád lennének kötözve
Úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok

Yukhei bólintott.
- De ne menj, maradj inkább velem! - Halkan szólt, ám égbekiáltó könyörgés gurult le minden szaváról. Ösztönösen indult volna az idősebb fiúhoz, ám amint kicsit is közelebb ért hozzá, az eget rettenetes villám hasította ketté. Beleremegtek a falak és a két fiú is. Immár az idősebb kezdett hátrálni.
- Ne lépj közelebb, még a végén romba döntjük a világot. Nekem nem számít, ez a dolgom, de te újjá teremted a természetet. Te építesz, én pusztítok. Nincs meg a kettő egymás nélkül, nekünk mégis a másik nélkül kell leélnünk az életünk. - Ajkairól szomorú kacaj hangzott fel. - Tragikusan ironikus, nem igaz?
A fiatal fiú némán nézte, ahogy kívülről hidegnek tűnő szerelme összeroppan a sorsuk súlya alatt. Oda akart rohanni, megölelni őt, megnyugtatni, hogy ketten mindent megoldanak, de tudta, mindez hazugság lenne. Jótékonyan is csak pár óra maradt hátra kedvese idejéből, így is addig húzták az elkerülhetetlent, amíg tehették.

Mikor szomorú vagyok, hirtelen fel sem fogom
De téged kereslek és ezért gyűlölőm magam
Mint egy bolond, mikor sírok, azon tűnődőm, vajon az érzéseim
eltűnnek-e majd a tavaszi széllel?

Doyoung elfordította fejét, hogy ne is lássa a másikat, mert attól csak nehezebbé vált volna az elválás. Kegyetlen volt, amit művelt velük az ég. Olyan közel voltak egymáshoz, mégsem lehettek együtt. Láthatta, csodálhatta a másik szépségét, ahogy minden évben újjászületett ujjai alatt a természet, melyet ő heteken át gondosan lerombolt újra és újra, ám nem érinthette meg a másikat súlyos következmények nélkül. Bűntudat nélkül. Mint egy remek mű, mely egy vastag üvegfal mögül hívogatja. Olyan kegyetlenség volt ez, melyet nem érdemelt meg, ám mégis sújtották vele. Sokáig, sőt mai napig, nem értette, mit lát benne a fiatalabb. Nem értette, hogy  benne mi az a szép, az a varázslatos, melyet Yukhei annyit emlegetett közösen töltött rövidke idejük alatt. A fiú rajongással beszélt róla és tetteiről, pedig ő volt, aki miatt a fiatalabbnak minden évben újra kellett építenie a világot a romjaiból.

Lehúzol a mélybe, de jól vagyok
Miattad sírok, de jól vagyok
Hamarosan jobb lesz, ahogy múlik az idő
A hiányod még mindig túl nagy teher nekem

- Tudod, - szólalt meg halkan Yukhei, mire Doyoung automatikusan ránézett - azt mondják, az ősz korán reggel érkezik, a tavasz egy téli nap végén*. Azt hiszed, hogy rombolsz és ölsz, pedig csak vigyázol a Földre, hogy békében pihenhessen, mielőtt újra virágba borulna. Nélküled nem léteznék, nélküled nem lenne értelme a létemnek. Lehet, hogy kegyetlen szerelem a miénk, de örök és hanyagolhatatlan.
- Nincs is ilyen szó - mosolyodott el Doyoung, igyekezve leplezni, mennyire meghatották a másik szavai.
- Most már van - vont vállat a fiatalabb hetykén, majd mélyen és komolyan a másik szemébe nézett. - Szeretlek. Szeretem a havad, a hideged, a jégvirágaid, hogy vigyázol a Földre, amikor én nem tudok. Szeretem az ünnepeid. Szeretem a későn épített hóembereid, melyek rengeteg gyermek elméket mesélnek nekem. Szeretem a madáretetőid, melyek élelmet adnak az állataimnak. Szeretem a téli meséket, melyeket mondasz. Szeretem, hogy te köszöntesz minden március elsején, szeretem a tavaszi viharokat, amiket okozunk. Még, ha rövid ideig lehetünk együtt, mégis miatt ébredek fel minden évben. Te vagy az én gyönyörű jégvirágom.

Mikor a fájdalom, amit nekem okoztál, elhagy engem
Miután a könnyeim felszáradnak az arcomról
A tavasz számomra gyönyörű virágokat hoz
Ahogy elhagy ez a hideg szél
Azt hiszem, a tavasz újra megjelenik a szívemben

Két fiú állt egymással szemben. Az egyik fehér volt, mint a hó, a másik ezer színben pompázott, mint egy virágmező. Az egyik szemében jégkristályok csillogtak, a másik minden pillantásával új életet lehelt a világba. Az idősebb fagyöngyöt, a fiatalabb rózsákat ígért a szerelmeseknek. Doyoung lassan közelebb lépett a vele szembeállóhoz és végigsimított az arcán, mit sem törődve a hirtelen nyakukba zúduló esővel. Yukhei sem tétlenkedett, ki akarta élvezi szerelmük záporának minden cseppjét, így szorosan hozzásimult a másikhoz. Ahogy összeértek az ajkaik millió és millió hóvirág borította be a világot, melyek látványára még az ég is megenyhült és lecsendesült kicsit. Lágyan csókolták egymást a szerelmesek, kiélvezve minden utolsó másodpercet a közös idejükből. Mindketten érezték, hogy elérkezett az elválás ideje, így nehezen, de elszakadtak egymástól. Doyoung lehelt még egy apró csókot Yukhei napmeleg ajkaira, majd ellépett tőle.
- Drága Telem! - lehelte a fiatalabb, mire a jégajkak lágy mosolyra húzódtak és úgy suttogják:
- Drága Tavaszom! Mond, ha elhagy ez a hideg szél és a szívem újra kiolvad, a Tavasz újra eljön majd hozzám?

*Az idézet Elizabeth Bowen-től származik.

Szereplők: Jay Park, Yoon Dowoon (Day6)
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: Nem az én alkotásom, a barátnőmé, de úgy éreztem meg kell osztanom a világgal *--* 
Leírás: "Az utazás a bolondok paradicsoma." (song)

Ketten ülünk az autóban, ő meg én, én meg ő, hosszú hajunk vad táncot lejt még vadabb fejeink körül, ahogy a huzat kényére-kedvére ráncigálja a sörényünket. A rádióból csak úgy áramlik a zene, megpróbálván túlüvölteni a szélvédő mögött orkán erősséggel fújó szelet, pár percenként elejtett szavainkat és ziláló gondolatainkat.

When rain hits the windshield
And everything is still
Nothing really is a big deal
One hand on the steering wheel
And we gonna be all right

Kinyújtom a karom az ablakon, és a menetszél szinte azonnal magával ragadja. Kábultan bámulom a kezemet, nyújtogatom, mozgatom az ujjaimat, a szélre koncentrálok a tenyeremben, mintha meg tudnám ragadni, magammal tudnám vinni, beránthatnám az ölembe. Elképzelem, hogy nem is puszta levegő folyik át az ujjaim között, hanem sárga és piros por, és miután hozzáérek, kék és zöld lesz mind, a szemcsék csak úgy csillognak a levegőben, fenségesen és a világ minden nemtörődömségével. Nézem, ahogy a nem létező zöld és kék por összekeveredik a karom után, zöldeskék tenger kerekedik belőle, és ahol csak járunk, a nyugalomnak ezen tengerét hagyjuk magunk után. Lehunyom a szememet, és hagyom, hogy egy óriási mosoly szétterüljön az arcomon. A szél már majdnem teljesen elzsibbasztotta a karomat. Ezernyi apró tű szurkálja a bőrömet, és csak egyre jobban mosolygok. Ökölbe szorítom a kezemet, képzeletemben markomba zárom a zöldeskék port, majd óvatosan magam elé teszem a kezemet.

Jayre nézek, ő pedig énrám, mintha megérezte volna, hogy ezt neki is meg akarom mutatni. Az a mosoly van az arcán, amit csak nekem tartogat, mert másra sosem mosolyoghatna így. Kicsit olyan mosoly ez, mint az a bizonyos, amelyet Gatsby ajándékozott Nicknek. Ennél személyesebb dolgot elképzelni se tudnék. Rám mosolyog, én pedig érzem, hogy tudja, mi jár a fejemben, mert ő is arra gondol, és megért engem, és támogat, és szeret, és nem érdekli, mit gondolnak mások, mert ők mindig is csak mások lesznek, sosem pedig mi, és ezért nem is lehet semmilyen jelentőségük. Gyorsan megrázom a markomat, hogy nézze azt, majd lassacskán kinyújtom az ujjaimat, és szabadjára engedem a porszemcséket az autó hektikus légkörében. A nyugalom bukfencezik egyet az orrom előtt, majd pár szemcséje megragad a szemhéjamon, így amikor pislogok, a világot zöldeskék vízesés mossa színesre a szemem előtt.

Jay csak vezet tovább, de látom rajta, hogy ő is örül a kis képzeletbeli játékomnak. Egy kicsit elvontam a figyelmét a szerpentinről, a következő kanyarról, a szemébe hulló sötétbarna hajáról. Egy kicsit elhomályosodik a tekintete, és habár minden további nélkül tökéletesen vezet tovább, ezt csak gyakorlatának és emberfeletti tehetségének köszönheti. Most ő száguldott el gondolatainak vonatán, ahová én ez alkalommal nem követhetem, vagy talán csak nem akarom követni. Ehelyett kinézek inkább az ablakon, megpróbálom az emlékezetembe vésni a hegyek vonalát, a fák zöldjét, a napfény ízét az arcomon, és élvezem a szabadságot.

Pár perccel később Jay megböködi a vállamat, mire ránézek. Megint csak némán vigyorog, és jobb kezével egy csúszdaszerű mozdulatot hajt végre, amiből arra következtetek, hogy felértünk utunk csúcspontjára, és innen már csak a lendület fog tovább vinni minket. Izgatottan bámulok ki a szélvédőn, kislányosan mozgolódok az ülésben, próbálom megtalálni a legkényelmesebb pozíciót. Az autó úgy indul meg a lejtőn, mint amikor mérleghintázás közben átbillen az egyensúly, és hirtelen már nem emelkedsz, hanem zuhansz. Ez az érzés számomra önmagában is elég lenne, hiszen mindig is szerettem zuhanni, de az elénk táruló látvány is lélegzetelállító.

Egy aprócska, isten háta mögötti, mégis meglepően jó minőségű utat követve jutottunk fel erre a varázslatos helyre, ami a néhány apró települést eltekintve szinte teljesen érintetlen. Előttünk tovább tekereg az út, megannyi hajtűkanyarral kígyózik le a hegyoldalon, míg kétoldalt szinte karnyújtásnyi távolságban ott dübörög az erdő: zöldek és feketék, árnyak és fénycsíkok váltakozása. Egy röpke pillanatra lehunyom a szemem, és visszatérnek a színes porszemcsék, belakják az erdőt, és amikor veszek egy mély levegőt, érzem, ahogy árasztják a nyugalmat, a hűvös szellőt, és a szabadság felejthetetlen ízét.

Érzem, hogy élek, ki is vagyok valójában.
- Hova megyünk legközelebb?

And when I lose perspective
Need to go to a place where I lose reception

Szereplők: HyoRa (Hyorin&Bora)
Figyelmeztetés: yuri
Műfaj: fluff
Leírás: „A hirtelen támadt szerelem, amely házasságot indít, igazgyöngy, gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb művész csiszolt, kincs, amelyet a szív legmélyén kell elrejteni.” (song)

Halkan nyitok be a közös szobánkba, hogy lehetőleg minél kevesebb zajt csapjak. A szobába sötét honol, csupán a sötétítő függöny alján beszökő napfény ad némi segítséget a látáshoz. Igyekszem átlépni minden utamba kerülő akadályt, hogy eljussak a szoba másik felében lévő franciaágyhoz és a benne szuszogó kedvesemhez. Nem sokat segít az egyensúlyozásba a szülinapi torta a kezembe és az ajándékos doboz a hónom alatt, de végül sikerül lehuppannom a puha lepedőre minden nagyobb gond nélkül. Bora a mozgásra kis nyuszikat megszégyenítő orrmozgással és halk morgással felel, miközben igyekszik a fejére húzni a menedéket ígérő paplant. Tüneményes. Nincs rá jobb szó.

Úgy izgulok, mintha először találkoznánk
Az a kellemetlen pillanat, te is emlékszel rá?
A napra, ami olyan meleg volt, mint a tavasz
A szívemet régi emlékek töltik ki
Nem tudunk visszamenni azokhoz az időkhöz?

Letéve az éjjeliszekrényre a tortát és az ajándék dobozt, odanyúlok a takarószéléhez és lejjebb húzom, de csak annyira, hogy csókot lophassak a páromtól, akinek az ajkaira az érintésem hatására széles mosoly szalad.
- Hmmm… - túr bele a mézszőke hajamba kecses ujjaival és magához húzva visszacsókol.
- Jó reggelt, álomszuszék! – suttogom az édes ajkakra, miközben fél karral magamhoz ölelem. – És boldog születésnapot!
- Hmmm… - morogja csukott szemmel, miközben a kezei felfedező útra indulnak a pólóm alatt.
- Hoztam tortát. – cirógattam az arcát, erősen koncentrálva, hogy ne olvadjak el forró tapintása nyomán. – Meg ajándékot is.
- Tényleg? – kérdi rekedten, mire kiráz a hideg. Istenem, ez a nő megöl.
- Tényleg. Na, felkelni, nem lehetünk egész nap az ágyban. – húzódom el tőle és őt is próbálom ülőhelyzetbe varázsolni.

A kezdettől a végéig
Örökké vigyázni fogok rád, kedvesem
Ettől a pillanattól kezdve
Soha nem fogom elfelejteni
Mindent megteszek érted

- A szülinapomon nem azt csinálok, amit akarok? – nyafogja, de közben már nyitogatja a szemeit. Mikor nagyjából sikerrel jár cicásan hozzám simul és rendesen megcsókol. – Az ágyban is odaadhatnád az ajándékom, Hyorin. – kacérkodik, ám a mondat végét elnyomja a hasa korgása.
- Inkább egyél, mielőtt nem csak a szexi módon, de máshogy is felfalsz. – nevetek rá, majd az ölébe nyomom a tortáját. Azonnal éber lesz az édesség illatától és vigyorogva, mint egy kisgyerek, esik neki. Lágy mosollyal az ajkaimon figyelme, ahogy a harmincötéves múlt feleségem úgy habzsol, hogy az orra is krémes lesz. Végül nyomok egy csókot a füle mögötti érzékeny részre, majd felállva fény varázsolok a hálószobánkba. Ahogy kinézek a hó födte januári tájra a benti meleg ellenére is megborzongok picit.

A mi kapcsolatunk olyan közeli
Még akkor is, ha azt mondjuk értjük, még sem
Minden pillanat, amikor egymást figyeljük, még mindig nem elég
Várni rád, nekem az a boldogság
A kedves szavak helyett inkább még jobban meg akarlak ölelni

Hirtelen elmúlik a fantomfázás, ugyanis két kar öleli át a derekam és forró csókok kezdik tarkítani a pólómból kilógó nyakamat. Felsóhajtva nyúlok hátra, hogy beletúrjak Bora rövid, gesztenyebarna hajába és kicsit kicsavarodva mélyen megcsókoljam. Ahogy a nyelveink összeérnek, mint egy szikra, a boldogság az érzékszervemtől elindulva végigfut az ereiben, végig a karomon az ujjaimba, a lábamon a lábfejemig, a gerincem minden egyes csigolyáján. Lassan megtölti a testem egészen a szívemig, ahol végül túlcsordul. Noha immár egy évtizede csókol meg minden áldott nap, ez a fajta ősrobbanás ajkaink minden egyes találkozásánál végbemegy bennem. Bora is valami hasonlót érez, ugyanis a mellkasához szorult hátammal érzem, ahogy a szívem olyan gyorsan ver, hogy félő egyszer csak felrobban. Így állunk hosszú percekig, csókoljuk egymást fulladásig és érezzük, ahogy a szíveink indián dobjai egyszerre verik szerelmünk dallamát.

Van itt valami, amit el akarok mondani, még a szívem legmélyéről
Várni fogok rád azon a helyen, hogy visszatérj
Nem akarom elfelejteni az emlékeket, amiket nekem adtál
Addig míg a szívem meg nem áll

Végül, ahogy legtöbbször, a levegőhiány vett véget a reggeli csókcsatánknak és én vagyok, aki megembereli magát és kiszakad belőle. Bora újra az ajkaim után kapna, ám én nevetve megpördülök az ölelésében és az ágyhoz terelgetem. Mohó. Mindig is az volt, és noha csak egy év van köztünk, mintha legalább öt lenne. Sokkal gyerekesebb, játékosabb, felelőtlenebb volt egész életében, mint én, ám mindig tudta, hogy mikor kell komolynak lennie és akkor nem ismerte a tréfát. Azt hiszem, ez a kettőség volt, amibe beleszerettem annak idején. Illetve azok a boci szemek, amikkel most is rám néz.
- Ne csábítgass, inkább bontsd ki az ajándékod. – fejtem le magamról az indakánt ölelő karokat, hogy helyemre a szépen becsomagolt dobozt adjam. Bora immáron újra gyermeki lelkesedéssel fog a nehezen becsomagolt ajándék kiszabadításhoz. Leülve mellé, cirógatni kezdem a derekát, ám ő észre sem veszi, annyira leköti a tartalom, ami a kibontott dobozból bámul vissza rá.

Kérlek, soha ne menj el, maradj itt örökké
Csak úgy, mint most, pont így
Én veled maradok
Úgy tűnik, hogy eddig csak elfogadtam dolgokat,
Most vissza fogom fizetni neked

- Ez az, amire gondolok? – pillant döbbenten a hivatalos papírt szorongatva Bora rám, mire elmosolyodok.
- Remélem, hogy az. Sokat küzdöttem érte.
- Úristen, Hyorin! – ejti ki a papírt a kezéből a feleségem, hogy azzal a mozdulattal két keze közé fogja az arcom és úgy folytassa a hitetlenkedő, ám végtelen szerelmes pillantásainak küldését felém. – Hogy lehet? Istenem, hogy sikerült összehoznod?!
- Csak nagyon akartam. – simítom le Bora arcán végigfutó örömkönnyeket – De ami még fontosabb, te nagyon akartad. És te olyan vagy nekem, mint a káprázatos napfény. Meleg, nem számít, milyen messzire megyek. Csak úgy, mint ahogy te felmelegítettél engem. Vissza fogom adni azt a melegséget neked. Mindent megteszek érted. Szeretlek.
Bora hangos nevetéssel dönt végig az ágyon, hogy csókokkal és ’Szeretlek’ szavakkal borítsa be a testem és az elmém. Én is kacagva csókolom vissza és válaszolok neki, miközben szerelmünk szenvedélye lassan betölti a szobát, mint a januári napsugarak, melyek meleg fényükkel simítanak végig az örökbe fogadási kérelem hófehér lapjain.