Szereplők: Jay Park, Yoon Dowoon (Day6)
Műfaj: fluff
Figyelmeztetés: Nem az én alkotásom, a barátnőmé, de úgy éreztem meg kell osztanom a világgal *--* 
Leírás: "Az utazás a bolondok paradicsoma." (song)

Ketten ülünk az autóban, ő meg én, én meg ő, hosszú hajunk vad táncot lejt még vadabb fejeink körül, ahogy a huzat kényére-kedvére ráncigálja a sörényünket. A rádióból csak úgy áramlik a zene, megpróbálván túlüvölteni a szélvédő mögött orkán erősséggel fújó szelet, pár percenként elejtett szavainkat és ziláló gondolatainkat.

When rain hits the windshield
And everything is still
Nothing really is a big deal
One hand on the steering wheel
And we gonna be all right

Kinyújtom a karom az ablakon, és a menetszél szinte azonnal magával ragadja. Kábultan bámulom a kezemet, nyújtogatom, mozgatom az ujjaimat, a szélre koncentrálok a tenyeremben, mintha meg tudnám ragadni, magammal tudnám vinni, beránthatnám az ölembe. Elképzelem, hogy nem is puszta levegő folyik át az ujjaim között, hanem sárga és piros por, és miután hozzáérek, kék és zöld lesz mind, a szemcsék csak úgy csillognak a levegőben, fenségesen és a világ minden nemtörődömségével. Nézem, ahogy a nem létező zöld és kék por összekeveredik a karom után, zöldeskék tenger kerekedik belőle, és ahol csak járunk, a nyugalomnak ezen tengerét hagyjuk magunk után. Lehunyom a szememet, és hagyom, hogy egy óriási mosoly szétterüljön az arcomon. A szél már majdnem teljesen elzsibbasztotta a karomat. Ezernyi apró tű szurkálja a bőrömet, és csak egyre jobban mosolygok. Ökölbe szorítom a kezemet, képzeletemben markomba zárom a zöldeskék port, majd óvatosan magam elé teszem a kezemet.

Jayre nézek, ő pedig énrám, mintha megérezte volna, hogy ezt neki is meg akarom mutatni. Az a mosoly van az arcán, amit csak nekem tartogat, mert másra sosem mosolyoghatna így. Kicsit olyan mosoly ez, mint az a bizonyos, amelyet Gatsby ajándékozott Nicknek. Ennél személyesebb dolgot elképzelni se tudnék. Rám mosolyog, én pedig érzem, hogy tudja, mi jár a fejemben, mert ő is arra gondol, és megért engem, és támogat, és szeret, és nem érdekli, mit gondolnak mások, mert ők mindig is csak mások lesznek, sosem pedig mi, és ezért nem is lehet semmilyen jelentőségük. Gyorsan megrázom a markomat, hogy nézze azt, majd lassacskán kinyújtom az ujjaimat, és szabadjára engedem a porszemcséket az autó hektikus légkörében. A nyugalom bukfencezik egyet az orrom előtt, majd pár szemcséje megragad a szemhéjamon, így amikor pislogok, a világot zöldeskék vízesés mossa színesre a szemem előtt.

Jay csak vezet tovább, de látom rajta, hogy ő is örül a kis képzeletbeli játékomnak. Egy kicsit elvontam a figyelmét a szerpentinről, a következő kanyarról, a szemébe hulló sötétbarna hajáról. Egy kicsit elhomályosodik a tekintete, és habár minden további nélkül tökéletesen vezet tovább, ezt csak gyakorlatának és emberfeletti tehetségének köszönheti. Most ő száguldott el gondolatainak vonatán, ahová én ez alkalommal nem követhetem, vagy talán csak nem akarom követni. Ehelyett kinézek inkább az ablakon, megpróbálom az emlékezetembe vésni a hegyek vonalát, a fák zöldjét, a napfény ízét az arcomon, és élvezem a szabadságot.

Pár perccel később Jay megböködi a vállamat, mire ránézek. Megint csak némán vigyorog, és jobb kezével egy csúszdaszerű mozdulatot hajt végre, amiből arra következtetek, hogy felértünk utunk csúcspontjára, és innen már csak a lendület fog tovább vinni minket. Izgatottan bámulok ki a szélvédőn, kislányosan mozgolódok az ülésben, próbálom megtalálni a legkényelmesebb pozíciót. Az autó úgy indul meg a lejtőn, mint amikor mérleghintázás közben átbillen az egyensúly, és hirtelen már nem emelkedsz, hanem zuhansz. Ez az érzés számomra önmagában is elég lenne, hiszen mindig is szerettem zuhanni, de az elénk táruló látvány is lélegzetelállító.

Egy aprócska, isten háta mögötti, mégis meglepően jó minőségű utat követve jutottunk fel erre a varázslatos helyre, ami a néhány apró települést eltekintve szinte teljesen érintetlen. Előttünk tovább tekereg az út, megannyi hajtűkanyarral kígyózik le a hegyoldalon, míg kétoldalt szinte karnyújtásnyi távolságban ott dübörög az erdő: zöldek és feketék, árnyak és fénycsíkok váltakozása. Egy röpke pillanatra lehunyom a szemem, és visszatérnek a színes porszemcsék, belakják az erdőt, és amikor veszek egy mély levegőt, érzem, ahogy árasztják a nyugalmat, a hűvös szellőt, és a szabadság felejthetetlen ízét.

Érzem, hogy élek, ki is vagyok valójában.
- Hova megyünk legközelebb?

And when I lose perspective
Need to go to a place where I lose reception

Szereplők: Krystal & Amber (f(x)), Gong Myung
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: : "Loving the monsters always ends badly for the human. It's a rule." (song)

A hajnal fátyolos köddel lepte el a királyi várost. Halk volt és nesztelen. Akár egy falevél, mely a fagy megjöttével lehull az avarba. A köd egyre beljebb nyomult az alvó város szíve felé, miközben beborított mindent, ami az útjában állt. A lány némán nézte mindezt ócska kis lakása ablakából. Nem volt újdonság számára ez a látvány, minden reggel végignézte az éjszaka hasztalan harcát az újra felkelő nappal. Vonzotta ez a reménytelenség. Jobban, mint az éjszaka titkos sötétje, mely jótékonyan eltakarta a világ kegyetlen igazságait. Többek között kedvesét, aki halk, elégedetlen morgással fordult át másik oldalára a szoba szinte teljes terjedelmét elfoglaló ágyban.

Krystal már nem is fordult a hang irányába, csak nézte a ködön keresztül arcára vetülő fénycsíkot, mely lassan elvakította. Szerette ezt a pillanatnyi vakságot, melyet a nap okozott. A sötétséget már ismerte, abban élt és nőtt fel, de a fény mindig ismeretlen ismerősként köszöntötte a lányt. Ahogy világosság egyre jobban szétterjedt a testén, Krystal annál inkább igyekezett kinyújtani végtagjait, hogy minél tovább élvezhesse a melegséget. Tudta jól, hogy ez is, akár halkan szuszogó párja, elillan, amint teljesen felkel a nap és a város őrzői felhúzzák a védőburkot az égre, kizárva a lány apró örömeit.

Az érzelmek virága egy rövid pillanat alatt elvirágzott
Egyetlen porszem nélkül tökéletesen felülkerekedik a kezdeteken
Egy ismeretlen kék fény ragyog, a dolog, amitől elszédülök, misztikus
A pillanat, ami meglep, a kékség, aki te vagy, eljut egy mélyen elrejtett helységig

Mintha csak megérezte volna az ágyban fekvő kedvese kétségbeesett gondolatait, lassan kinyitotta szemeit, és ásítva nyújtózott egyet. Már ő sem lepődött meg, hogy Krystalt az ablakban találja a fényár kellős közepén, ám az még mindig meglepte hosszú-hosszú évek múltán is, hogy a lány milyen gyönyörű. Szőke, már-már hófehérbe hajló haja köpenyként fogta közre a vékony lányt, eltakarva a bőrén cikázó kacskaringós jeleket, melyek feketéje megtörték bőre sápadtságát. A jelek mindenhol díszítették a testét, olyan hatást keltve mintha egy porcelánbaba repedt volna meg teste minden szegletében. Csupán az aprócska, leheletvékony hálóing és a térdig felhúzott, pamut zokni fedte el azokat.

Háta ékessége, a hófehér szárnyai pedig puhák voltak és légiesek. Megbabonázta az embert, mégis amitől ellenállhatatlanná vált, azok a szemek voltak, melyeket épp ebben a pillanatban vetett Krystal szerelmére. Belenézve a kék szemekbe, az ember képtelen volt szabadulni a hatásuk alól. Csak ült és várta a végzetét, amint csak ez az angyal adhatott meg számára.

Kinyitom az ajtót, ami kinőtt előttem, óvatosan a fény felé vezet
És nálam voltak a válaszok, de már egyik sem jelent semmit
Mert ezek a falak rabul ejtettek valamivel
Kinyitok egy új ajtót, de ahogy nyílt, ez a négy fal tovább nőtt veled

- Amber… - Krystal lehelete színtisztán látszott a szoba csendjében, mégsem fázott egyikük sem. A harcos, mintha csak erre a vezérszóra várt volna, megbabonázva felállt és a lányhoz lépett, körbefonva karjaival a törékenynek tűnő testet. A lány szomorúan olvadt bele a biztonságot ígérő karokba, ugyanis tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy így tehet. – Menned kell.
- Tudom. – csókolt bele a Amber a hajába. – De nem akarok.
- Ezt nem te döntöd el.
- Azt is tudom. De – fogta meg Krystal állát, hogy maga felé fordítsa a gyönyörű arcot – azért ellenkezhetek. – mosolygott rá, majd megcsókolta a lányt.

Ekkor gördült végig az első könnycsepp az angyal arcán, mely földet érve azonnal eltűnt az öreg deszkapadló rései között. Menekült, ahogy a másik lánynak is kellett volna, ám az makacsul ölelte tovább Krystalt, maguk közé préselve közös, kis világuk utolsó foszlányait. Ám a végzet makacs vendég, mely sosem távozik egy perce sem. Krystal kiszakítva magát a csókból, letörölte könnyeit.
- Menj!
- Krystal…
- Menj már! – A sikítás vészjóslóan verődött vissza az ósdi falakról. Amber döbbenten nézte, ahogy szerelme gyönyörű, kék szemeit lassan ellepi a sötétség. Az angyal tudta ezt jól, így elfordította fejét. Hát mégis igaz volt a jóslat. Felébredt benne a sötétség. – Kérlek, menj, – suttogta - mielőtt bántanálak. 

Ezek az új falak, amik megint más színűek, ez az új világ,
Amibe egyre mélyebben zuhanok
Egy fényes fény ragyog, egy pillanatra sem tudom róla levenni a szemeim, gyönyörű vagy
A láthatatlan tükrön belül, ami magába rántott, te, aki nem én vagyok, ragyogsz

A harcos felrázva magát a döbbenetből, az ágyhoz rohant, hogy felkapja magára fegyverzetét és kimeneküljön a szobából. Mintha felszabadult volna a bűbáj alól, melyet az angyal szórt rája első csókjával és melyet ez az utolsó tört volna meg. Krystal lehunyta szemét, hogy ne is lássa kedvesének távozását, ám a hangokat nem tudta kizárni.

A félelem és rettegés kapkodó hangjai voltak, melyet a lányban minden egyes másodperccel jobban összetörték, a már amúgy is romokban álló szívét. Tudta jól, hogy ő tette ezt saját magával, mikor elvette csókjával Amber összes emlékét, mégis a fájdalom méregként kúszott fel egyre jobban és jobban a testében, teret engedve a benne rejlő gonosznak. 

A pillanat, ahogy tekintetünk találkozott, a szívem máris kék
Akárhányszor levegőt veszek, a délibábot mindig máshogy látom
A szerelem négy fal, egy tükör, tükör, amit te töltesz meg
A szerelem négy fal, egy titokzatos útvesztő, útvesztő

Végül csend lett. A szoba néma börtönként vette körül a lányt, a magány és a szomorúság pedig szép lassan beitta magát minden egyes négyzetcentiméterbe. Krystal nem akart mozdulni. Összegömbölyödve ült, vállát a hideg ablaknak döntve, és már könnyei se voltak. Nem mozdult, mikor lehunyt pillái alól érzékelte, hogy kint eltűnik a nap, magával víve a melegséget.

És nem mozdult akkor sem, mikor a falak repedései közül felhangzott Amber halálkiáltásainak sokasága. Csak ült és hagyta, hogy a gonoszság köde lassan beborítsa, mind testét, mind lelkét. Hosszú percek múltán emelte fel fejét, hogy szembe nézzen az ablaküveg tükrében önmagával. A halott, éjfekete tekintet, mely visszabámult rá, tökéletes összhangban volt a kinti sötétséggel.

Minél többet tudok rólad, annál jobban nem tudok menekülni
Ahonnan jónak gondolod, egészen a világ végéig, vigyél magaddal
A pillanatban, mikor kitártad a karod, a kékség,
Ami te vagy, ellibbent, mint egy kék hullám
Lassan egyre jobban elvarázsoltál, a délibáb
Ami ilyen tisztán ragyog, az szerelem

Lépések hangoztak fel mögüle, majd a tükröződésben feltűnt egy alak.
- Tudod, a mondás úgy tartja, hogy a szeretet csak az elme kreálmánya, puszta illúzió, a természetben nem létezik. A szeretet bűbáj, amit a halandók a nőknek alkottak, hogy ezzel játsszanak.*
- Gong Myung… - Krystal lehelete immár nem fagyott rá az ablakra, ugyanis nem volt. A lányt odafordult a szobába érkező démonhoz. Az elégedett vigyorral felé nyújtotta kezét, mely még piroslott a vértől. Ám a lányban immár semmilyen ellenérzést sem keltett volt szerelme vérének látványa, így elfogadva a segítőkezet, lepattant a párkányról.

Gong Myung tartva a szemkontaktust odavezette a lányt a szoba egyetlen ékességéhez, a hatalmas aranyozott tükörhöz, majd elengedve az angyal kezét, hagyta, hogy az megcsodálja magát benne. Krystal beteges csodálattal nézett végig a tükörben lévő alakon. Hosszú haja éjfeketébe pompázott, a jelek eltűntek testéről, ajkai vérvörösen világítottak, hófehér szárnyait pedig belepte a sötétség. Gong Myung a lány vállára téve a kezét, elkapta pillantását a tükrön keresztül.
- Üdvözöllek a családban… húgom! 

*Az idézet a Lenyűgöző teremtmények című filmből van.

Szereplők: Johnny&Taeyong (NCT 127) 
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: "Mindent legyőz a szerelem, és nekünk engednünk kell neki." (song)

A sínek megremegtek, ahogy a több tonnás szerelvény átrobogott felettük. Régóta suhant át a tájon szakadatlanul, maga mögött hagyva érzéseket, emlékeket. Legalábbis az ablaknál ülő fiú ebben reménykedett. Menekült, évek óta mást se csinált, ám most mégis visszavágyott annak a fiúnak a karjaiba, aki reggel szomorkás mosollyal arcán engedte útjára. Az valahogy tudta, hogy vonatra szálló kedvesét utoljára látja, mégis makacsul az utolsó pillanatban is a viszontlátás édes reményét súgta ajkaira. A vonat nyikorogva lassított, mikor a fővárosba ért. Mintha a szerelvény se akarná, hogy megérkezzenek a célhoz, bár jól tudta, csak késlelteti az elkerülhetetlent, mégis hagyott időt a gondolkodásra. Ám a rajta ülő fiatal pont azt nem akart. Gondolkodni.

Mint egy gyermek, ki felnőni kényszerül,
Mint egy fa, mely ágak nélkül nyújtózna az ég felé
Magányos vagyok és fáradt, mások élete után vágyakozok
Mégsem kapom meg soha, amire vágyom
Mindenki elhagyott.
Nézz csak a mélyen elrejtett sebeimre!

A fiú még egyszer kipillantott az éjszakát egyre jobban ellepő fényekre, majd magához vette apró hátizsákját. A táska régi volt, kopott, itt-ott szakadt és elhanyagolt. Akár csak a tulajdonosa. Ebben volt az egész élete, hiszen soha nem maradt sehol egy helyen. A puszani vasútállomáson hagyott fiú volt az első, akivel hosszabb időt töltött és végül tőle is elmenekült. Hirtelen elfogta az émelygés, ahogy felidézte párja édes mosolyát és a mélységes szomorú szemeit. Ez a kettősség volt, ami beleégett a fiú agyába, és ami visszatérő képként kínozta. Nem tudott szabadulni tőle, az érzéstől, hogy bántotta őt. A fiút, az elsőt, aki nem elmenekült tőle, így őt kényszerítette erre.

Azért születtem, hogy magányos legyek,
Örökké vágyakozva valaki után, 
Aki lassan megközelít, s végigsétál velem az úton.
Ragadd meg a kezem, s rajzoljunk egy apró kört magunk köré
Ez lesz a mi világunk, min megosztozunk
Neked adom a szívem, neked adom az álmaimat

- Taeyong!
A név sebesen tört utat magának a szöuli állomás tömegében, hogy azután az épp leszálló fiú hátán jeges borzongásként fusson végig. Már a saját neve is sértő volt fülének, mégis ahogy az illem diktálta, a hang kiindulási pontja felé kezdett sétálni. Ahogy végignézett a családján, egy fajta undor fogta el. A szülei középosztálybeli, keményen kereső, szerető emberek, nővére a testvérek- és gyerekek mintapéldánya. Szinte soha nem volt egy hangos szó sem a családi asztalnál, nem történt semmi, amely az idillt megboríthatta volna. Taeyong sose hallotta a szüleit veszekedni, vagy csak kicsit is emeltebb hangon beszélni egymással. De vele meg a nővérével se kiabáltak soha. A családja normális volt. Túl normális.

Mintha az áramlat magával sodort volna,
Mintha a tenger mélyén fuldokoltam volna.
Még ha bele is fáradok, számomra nem létezik Mennyország.
Azt mondod nem baj, ha magaménak akarom tudni
A belőled áradó melegséget
Szükségem van rád!

Mindig is kíváncsian nézte az osztálytársait, akik családi perpatvarokról, esetleg a rájuk kiszabott egy-két komoly büntetésről beszéltek. Az elvált szülős gyerekeket egyenesen irigyelte. Az ő családja csendes volt, és ez a csend szép lassan megőrjítette a fiút. Olyan volt, akár a futóhomok. Látta és érezte a vesztét, mégsem tudott ellen tenni, hiszen a csend beszippantotta magába, eltemette és megölte. Már nem érezte intimnek, vagy békésnek azt. Sokkal inkább fenyegetőnek, a sötét sikátorokban ólálkodó gyilkosnak. Zajt akart, kiabálást, de még a pofon visszhangját a falakról is jobban bírta volna, mint ezt a lassú, fuldokló magányt, amit a csend jelentett számára.

Még ha be is csukom a szemeimet, érzem a melegséged,
Gyere lépj ide mellém,
Te, ki mellettem sétálsz, te, ki képes vagy vigaszt adni
Itt vagyok neked!

Ez, ahogy kezdett felnőni, a barátságaiban és párkapcsolataiban teremtett hatalmas gátat. A hirtelen fellángolás ereje ugyan átrepítette heteken, ám ahogy enyhült a lobogás, úgy lopakodott be a kapcsolataiba a csendes gyilkos és ő pedig újra és újra menekülőre fogta. Ezért nem maradt soha egy helyen, egy ember mellett hosszú ideig, mert a beköltöző csendességgel nem volt képes együtt élni. Örök kárhozatra volt ítélve, nem ismerhette meg soha a csendesség édes Mennyországát, hiszen számára az maga volt a pokol. Így élt örök zajban és magányban.

Hisz te adsz bátorságot ahhoz, hogy tovább éljek,
Te vagy az egyetlen, aki megért engem, 
ezért hát bízok benned
Még ha a bánat kerít is hatalmába...

Ám valaki mégis kinyitotta neki az angyali kaput és fényt hozott a kietlen, sivár életébe egyetlen mosolyával. Taeyong lehunyta szemeit, hogy kizárja családját, és csak szerelme képét lássa lelki szemei előtt. A fiúét, akit a peronon hagyott. A fiúét, aki fél éve az éjszakai metróra várva hirtelen kirántotta Taeyong füléből a zajos menedéket nyújtó fülest és ezer wattos mosollyal kérdezte meg, hogy mit hallgat. A fiú, aki elérte, hogy Taeyong szabad fülébe áramló csend, ne váljon fullasztóvá számára, hanem egyenesen fel se tűnjön, mert a vele szembe álló szavai védőburokként lepték el elméjét. A fiú, aki hurrikánként söpört végig a magányos fiatal életén, felborítva és átgázolva szabályain, megkérdőjelezve mindent, amiben Taeyong addig hit. A fiú, aki egy csókjával képes volt még a csend poklából is Mennyországot varázsolni.

Amit én teszek nem más, csak túlélés.
De ha velem vagy, egyre boldogabb leszek.
A köztünk lévő kötelék nem szakadhat meg,
Hisz nem tudok élni nélküled!

Taeyong arcát ellepték a könnyek, ahogy tudatosult benne, hibázott. Nem párja űzte el maga mellől, azzal hogy megmutatta, lehet máshogy is, hanem saját maga, mert félt. Érezte, ahogy a remegés végigcikázik a testén, majd a szívénél erősen dobbant a szerven. Az erei megteltek új élettel, erővel, szerelemmel. Újra vonatra akart ül, vissza se nézni. Ám most nem akart menekülni. Már nem érezte fullasztónak a gondolatotokat, melyek párja láttán lepték el. Meg akarta ismerni azt a világot, ami Puszanba várta haza, Johnny karjai között. Az új világot, mely csak az övék volt, mely meleg ölelésbe vonta és melyben a zajos világa lassan lecsendesült. 

Szereplők: VHope (BTS) 
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~ 
Leírás: "Ha elhagysz, veled mehetek?" (song)

Az este könyörtelenül húzta fel az égboltra sötét, csillagtalan paplanját, hogy eltakarja vele a reményt nyújtó napsugarakat. A sötét gyorsan beborított mindent, és egy fajta mélységes szomorúságot költöztetett az emberek szívébe, akik épp hazafelé tartottak a hosszú munkanap után. Baljóslatú előszele volt ez nem csak a közeledő télnek, hanem egy kapcsolat végének is.

A sötétség és a problémák elől menekülve sietett át a parkon egy huszonéves srác, arcát kapucniba rejtve. Már csak pár ajtónyira volt a lakástól, így még sietősebbre fogta lépteit, bár szíve mélyén azt kívánta, bár soha se érne haza. Otthon ugyan párja várta, mégis tudta, hogy ez már csak másnap reggelit tart így. El akarta nyújtani ezt az éjszakát, ameddig csak tehetett. Ezzel az elhatározással kopogott be közös lakásuk ósdi faajtaján, majd mikor egy évvel fiatalabb kedvese kitárta azt, rácsókolta bánatát a tűzpiros ajkakra.

Nagyon szomorú a szívem
Újra álmatlanul töltöttem az éjszakákat
Kétségbeestem figyelmetlenül
Közömbösen ébresztett fel a reggel
A seb jobban fáj, mint gondoltam
A fájdalom mélyebb, mint gondoltam
A hibáztatásoddal töltött megannyi éjszaka nekem olyan, mint a pokol...

Taehyung döbbenten fogadta párja hevességét, de amint megérezte a kétségbeesett ujjakat a hátán, ő is átadta magát a búcsúzásnak. Mert öt hosszú év után, ezen a késő októberi estén a két fiú búcsúzott egymástól. Hoseok kecses ujjai fürgén járták be szerelme kidolgozott hátizmait, hogy minden egyes rezdülését magába igyák. Taehyung lelökte párja fejéről a kapucnit és beletúrt gesztenyebarna hajába, miközben csókolta rendületlenül.

Mindketten kitárták szívüket és lemeztelenítették úgy, ahogy az együtt töltött éveket alatt talán még sosem. Nem csak lelkileg, fizikailag is kezdtek megszabadulni a mindkettőjüket páncélként védő ruháktól, de mindezt oly lassúsággal csinálták, ahogy szinte megállt az idő. Nem akartak sietni, nem akarták elkapkodni.

Százszor egy nap azt ismételtem, mert azt hittem, akkor megjelensz
A könyörtelen szavak, amiket mondtál
Az a rideg pillantás a szemedben
Gyönyörű ember voltál
Kérlek, ne tedd ezt velem, hisz jól ismersz

Ahogy Hoseok eldöntötte kedvesét a hatalmas franciaágyukon és elkezdte végigcsókolni annak fedetlen felsőtestét, Taehyung egy pillanatra kipillantott a szobájuk ablakán. Az ég koromsötét és felhős volt, akár csak a fiú gondolatai. Hoseok szinte a saját szívében érezte, ahogy az alatta fekvőé belesajdul a szomorúságba. Szerette volna elnyomni a fájdalmat, így lesimogatta kedveséről a maradék ruhadarabot és igyekeztet örömet okozni neki.

Ám minden mozdulata olyan volt, mintha Taehyung megbocsájtásáért esedezett volna. Ahogy felnyomta magát, hogy csókba hívja szerelmét, könnyek lepték el a szemét. A fiatalabb olyan mélységes szomorúsággal nézett vissza rá, hogy úgy érezte megrogy a súly alatt. Benne is megpattant valami, így durvábban csókolta meg párját, mint tervezte, igyekezve elnyomni a szívéből vénáin át szétterjedő elviselhetetlen fájdalmat.

Azok a könnyed beszélgetések
Könnyeddé tették a kapcsolatunkat
Nem tudtam, hogy a megszokott ijesztőbb lehet bárminél
Nem tudtam, mit rejt szíved, míg sajnálkozva el nem búcsúztál 

A szőke fiú volt, aki végül kivált a vad csókból, ahogy két keze közé fogja Hoseok arcát és lágyan lecsókolja könnyeit. Ő volt, az aki kimondta, hogy szakítsanak. Nem hirtelen döntés volt, igazából már jó pár hónapja érlelődött benne a gondolat, csupán félt. Attól, hogy meg kell válnia a megszokottól, félt az ismeretlentől, félt a mérhetetlen fájdalomról, ami hónapokon át szétfeszítette belülről. Ám az ágyon fekve, volt szerelme izmos karjai között már nem érezte a fájdalmat és nem félt.

Tudta, hogy jó döntést hozott, csupán azt sajnálta, hogy Hoseoknak nem volt annyi ideje feldolgozni ezt magába, mint neki. Látta a fiún, amikor kijelentette a kapcsolatuk végét, hogy az idősebbet váratlanul érte a dolog. Ha úgy érezte is, hogy gond van, úgy hitte megoldható vagy eltemethető egy mély gödörbe a gondolata alá. Taehyung bűntudatot érzett emiatt, mert jól tudta, hogy erről ő tehet. Önző módon addig húzta a szakítást, amíg elviselhetetlenné nem vált annak ténye.

A napok múlásával nagyobb lesz az űr
Oh, a francba, az egykor gyönyörű virágos kertünk
Ha meg is locsoljuk, az egész csak egy emlék marad,
A te illatodat felém sodorva
Ha újra láthatnálak, megmutatnám mindenem
Szoros ölelésedben, milyen hevesen dobog a szívem
Mindent elmondanék neked, amíg szorosan körbeölelsz

Minden nemű előkészítés nélkül forrt össze a két szerelmes teste azon az éjszakán. Mindkettőjüknek szüksége volt a fizikai fájdalomra, arra hogy eltompítsák összetört szerelmük szilánkjainak csörömpölését szívük padlóján. Már nem volt szükség lassú megfontoltságra, durvaság kellett, vad, állatias, elnyomva minden emberit bennük. Hajszolták magukat, ám nem az élvezetért, hanem hogy egy pillanatra érezzék a szerelmüket emlékét idéző beteljesülést.

Hoseok összekulcsolta az ujjaikat, Taehyung pedig minden durvaság ellenére lágy csókba vonta a felette izzadó fiú, így újra úgy jutottak fel a csúcsra, mint anno szerelmespárként. Végül az ajkak elváltak egymástól, de csak annyira, hogy lihegve elveszhessenek egymás szemének mélységében. Taehyungból hirtelen hevességgel tört ki a zokogás. Hoseok a fiú mellé fekve húzta magához a reszkető testet, majd beterítette magukat takaróval, mintha az megvédené őket a másnap reggeltől.

Csak ölelj, ölelj át engem
Ne mondj semmit, csak gyere velem
Egy magányos, szorongó szívvel várok még mindig rád
Szeretlek, szeretlek
A hosszú csendbe kiáltom
Az ostoba és gyenge szívemből

Ám a reggel álnok kígyóként kúszott be a hálószoba ablakán keresztül, elűzve az örök éjjel reményét. A barna hajú fiú nem aludt egy percet sem éjszaka. Addig nyugtatta kedvesét, amíg az álomba nem sírta magát, majd órákon keresztül bámulta a hosszú éveken át szeretett arcot. Végül a hajnal hozta el Hoseok számára a teljes beletörődést. Az alvó Taehyung átfordult a másik oldalára, így Hoseok a hátát nézve aludt el a felkelő nap halvány fényében.

Ám most hogy a reggeli napfény fájdalmat okozott a barna hajú fiú szemének, inkább hagyta volna, hogy kiégjenek, mint hogy kinyitva azokat, lássa Taehyung hűlt helyét. Viszont a kezének nem tudott parancsolni, így az kinyúlva végigsimított az ágy másik oldalán. Ahogy az ujjai nem ütköztek akadályba a már teljesen kihűlt lepedőn, Hoseok lehunyt szemhéja alól patakban kezdett ömleni a könny, ajkai közül pedig kiszakadt egy rekedt nyögés, mellyel a szobába lehelte szerelme utolsó lélegzetvételét.

Szereplők: HyoRa (Hyorin&Bora)
Figyelmeztetés: yuri
Műfaj: fluff
Leírás: „A hirtelen támadt szerelem, amely házasságot indít, igazgyöngy, gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb művész csiszolt, kincs, amelyet a szív legmélyén kell elrejteni.” (song)

Halkan nyitok be a közös szobánkba, hogy lehetőleg minél kevesebb zajt csapjak. A szobába sötét honol, csupán a sötétítő függöny alján beszökő napfény ad némi segítséget a látáshoz. Igyekszem átlépni minden utamba kerülő akadályt, hogy eljussak a szoba másik felében lévő franciaágyhoz és a benne szuszogó kedvesemhez. Nem sokat segít az egyensúlyozásba a szülinapi torta a kezembe és az ajándékos doboz a hónom alatt, de végül sikerül lehuppannom a puha lepedőre minden nagyobb gond nélkül. Bora a mozgásra kis nyuszikat megszégyenítő orrmozgással és halk morgással felel, miközben igyekszik a fejére húzni a menedéket ígérő paplant. Tüneményes. Nincs rá jobb szó.

Úgy izgulok, mintha először találkoznánk
Az a kellemetlen pillanat, te is emlékszel rá?
A napra, ami olyan meleg volt, mint a tavasz
A szívemet régi emlékek töltik ki
Nem tudunk visszamenni azokhoz az időkhöz?

Letéve az éjjeliszekrényre a tortát és az ajándék dobozt, odanyúlok a takarószéléhez és lejjebb húzom, de csak annyira, hogy csókot lophassak a páromtól, akinek az ajkaira az érintésem hatására széles mosoly szalad.
- Hmmm… - túr bele a mézszőke hajamba kecses ujjaival és magához húzva visszacsókol.
- Jó reggelt, álomszuszék! – suttogom az édes ajkakra, miközben fél karral magamhoz ölelem. – És boldog születésnapot!
- Hmmm… - morogja csukott szemmel, miközben a kezei felfedező útra indulnak a pólóm alatt.
- Hoztam tortát. – cirógattam az arcát, erősen koncentrálva, hogy ne olvadjak el forró tapintása nyomán. – Meg ajándékot is.
- Tényleg? – kérdi rekedten, mire kiráz a hideg. Istenem, ez a nő megöl.
- Tényleg. Na, felkelni, nem lehetünk egész nap az ágyban. – húzódom el tőle és őt is próbálom ülőhelyzetbe varázsolni.

A kezdettől a végéig
Örökké vigyázni fogok rád, kedvesem
Ettől a pillanattól kezdve
Soha nem fogom elfelejteni
Mindent megteszek érted

- A szülinapomon nem azt csinálok, amit akarok? – nyafogja, de közben már nyitogatja a szemeit. Mikor nagyjából sikerrel jár cicásan hozzám simul és rendesen megcsókol. – Az ágyban is odaadhatnád az ajándékom, Hyorin. – kacérkodik, ám a mondat végét elnyomja a hasa korgása.
- Inkább egyél, mielőtt nem csak a szexi módon, de máshogy is felfalsz. – nevetek rá, majd az ölébe nyomom a tortáját. Azonnal éber lesz az édesség illatától és vigyorogva, mint egy kisgyerek, esik neki. Lágy mosollyal az ajkaimon figyelme, ahogy a harmincötéves múlt feleségem úgy habzsol, hogy az orra is krémes lesz. Végül nyomok egy csókot a füle mögötti érzékeny részre, majd felállva fény varázsolok a hálószobánkba. Ahogy kinézek a hó födte januári tájra a benti meleg ellenére is megborzongok picit.

A mi kapcsolatunk olyan közeli
Még akkor is, ha azt mondjuk értjük, még sem
Minden pillanat, amikor egymást figyeljük, még mindig nem elég
Várni rád, nekem az a boldogság
A kedves szavak helyett inkább még jobban meg akarlak ölelni

Hirtelen elmúlik a fantomfázás, ugyanis két kar öleli át a derekam és forró csókok kezdik tarkítani a pólómból kilógó nyakamat. Felsóhajtva nyúlok hátra, hogy beletúrjak Bora rövid, gesztenyebarna hajába és kicsit kicsavarodva mélyen megcsókoljam. Ahogy a nyelveink összeérnek, mint egy szikra, a boldogság az érzékszervemtől elindulva végigfut az ereiben, végig a karomon az ujjaimba, a lábamon a lábfejemig, a gerincem minden egyes csigolyáján. Lassan megtölti a testem egészen a szívemig, ahol végül túlcsordul. Noha immár egy évtizede csókol meg minden áldott nap, ez a fajta ősrobbanás ajkaink minden egyes találkozásánál végbemegy bennem. Bora is valami hasonlót érez, ugyanis a mellkasához szorult hátammal érzem, ahogy a szívem olyan gyorsan ver, hogy félő egyszer csak felrobban. Így állunk hosszú percekig, csókoljuk egymást fulladásig és érezzük, ahogy a szíveink indián dobjai egyszerre verik szerelmünk dallamát.

Van itt valami, amit el akarok mondani, még a szívem legmélyéről
Várni fogok rád azon a helyen, hogy visszatérj
Nem akarom elfelejteni az emlékeket, amiket nekem adtál
Addig míg a szívem meg nem áll

Végül, ahogy legtöbbször, a levegőhiány vett véget a reggeli csókcsatánknak és én vagyok, aki megembereli magát és kiszakad belőle. Bora újra az ajkaim után kapna, ám én nevetve megpördülök az ölelésében és az ágyhoz terelgetem. Mohó. Mindig is az volt, és noha csak egy év van köztünk, mintha legalább öt lenne. Sokkal gyerekesebb, játékosabb, felelőtlenebb volt egész életében, mint én, ám mindig tudta, hogy mikor kell komolynak lennie és akkor nem ismerte a tréfát. Azt hiszem, ez a kettőség volt, amibe beleszerettem annak idején. Illetve azok a boci szemek, amikkel most is rám néz.
- Ne csábítgass, inkább bontsd ki az ajándékod. – fejtem le magamról az indakánt ölelő karokat, hogy helyemre a szépen becsomagolt dobozt adjam. Bora immáron újra gyermeki lelkesedéssel fog a nehezen becsomagolt ajándék kiszabadításhoz. Leülve mellé, cirógatni kezdem a derekát, ám ő észre sem veszi, annyira leköti a tartalom, ami a kibontott dobozból bámul vissza rá.

Kérlek, soha ne menj el, maradj itt örökké
Csak úgy, mint most, pont így
Én veled maradok
Úgy tűnik, hogy eddig csak elfogadtam dolgokat,
Most vissza fogom fizetni neked

- Ez az, amire gondolok? – pillant döbbenten a hivatalos papírt szorongatva Bora rám, mire elmosolyodok.
- Remélem, hogy az. Sokat küzdöttem érte.
- Úristen, Hyorin! – ejti ki a papírt a kezéből a feleségem, hogy azzal a mozdulattal két keze közé fogja az arcom és úgy folytassa a hitetlenkedő, ám végtelen szerelmes pillantásainak küldését felém. – Hogy lehet? Istenem, hogy sikerült összehoznod?!
- Csak nagyon akartam. – simítom le Bora arcán végigfutó örömkönnyeket – De ami még fontosabb, te nagyon akartad. És te olyan vagy nekem, mint a káprázatos napfény. Meleg, nem számít, milyen messzire megyek. Csak úgy, mint ahogy te felmelegítettél engem. Vissza fogom adni azt a melegséget neked. Mindent megteszek érted. Szeretlek.
Bora hangos nevetéssel dönt végig az ágyon, hogy csókokkal és ’Szeretlek’ szavakkal borítsa be a testem és az elmém. Én is kacagva csókolom vissza és válaszolok neki, miközben szerelmünk szenvedélye lassan betölti a szobát, mint a januári napsugarak, melyek meleg fényükkel simítanak végig az örökbe fogadási kérelem hófehér lapjain.