Szereplők: Kwon Jiyong/GDragon (BIGBANG), feleség (OC)
Műfaj: angst
Figyelmeztetés: nincs~
Leírás: Az emberi szív ingatag. Nincs olyan, hogy örökké. A szerelem gyűlöletbe fordul, a szenvedély közönnyé hidegül...És egyszer minden véget ér. (song)



Megint itt tartunk. Dühösen nézek azokba a barna szemekbe, amik hét éve elrabolták a szívemet. Jiyong visszanéz rám, ajkait mérgesen összepréseli, majd a következő pillanatban odalép a könyves polchoz és egy nagy lendülettel leborítja róla az értékes könyvgyűjteményen. Hangos „Yahh!” kiáltással rohanok a lassított felvételben hulló értékeimért, de nem érem el őket. A földön szétterülő látványuk csak még inkább fokozza haragom, így a „szemet szemért” elv alapján, felkapom az első kezembe kerülő tárgyat, ami Jiyongé és a földhöz vágom. A zenei díj hangos robajjal törik ezer darabra a padlón, a rapper pedig szinte sírva fakadva kiabálja, hogy normális vagyok-e, azok az ő díjai.

Szívem fekete, feketére égett
Török-zúzok, ha kedvem tartja
És mikor véres kezemre nézek, azon gondolkozok,
vajon miért vagyok ilyen

Újabb díj landol a földön egy „nem hiszem el, hogy neked csak ezek a fontosak” mondat kíséretében, Jiyong arca pedig egyre jobban elsötétül. Tudom, mennyire nagy becsben tartja ezeket. Talán még nálam is nagyobban. Sose tudtam fontosabb lenni ezeknél a hülye tárgyaknál, hiszen ezek a sikeres álmait jelentették neki. Amikor hozzámentem, azt hittem, hogy együtt tudok ezzel élni. Most így négy év távlatából rájöttem, hogy tévedtem. A következő földhöz vágott üvegborzalom egyik szilánkja megvágja az arcom. Szinte meg se érzem a fájdalmat. A mellkasomban lévő kín elnyom minden mást.

Mosolyod aranyként ragyog
De mikor beszélsz hűvös vagy
Ha ez így megy tovább, olyan leszel, mint én
Néha úgy érzem, a karma üldöz engem, tudod?

Jiyong nem reagál semmit a vércsíkra, ami lassan végigszántja az arcom, csak egy „szóval így játszunk?” után, előkapja az olló, majd a közös hálónkba lévő gardróbomba sétál. Halálra vált arccal rohanok utána. Mire beérek a szobába, már csak a darabokban lévő ruhahalomnak vagyok szemtanúja. Horrorba illő sikításommal valószínűleg az egész gazdag környéket felébresztem, de nem érdekel.

A szerelem valódi neve gyűlölet
A remény a csalódás és a kétségbeesés párja
Miért nem tudtam, hogy az arcomra vetülő árnyék
A te fényedből született

A harag és a gyűlölet elborítja az agyam, így a kezembe kapom a mellettem fekvő ősrégi hajtűm, amit az anyósomtól kaptam az esküvőnkre, majd a méregdrága hifihez lépek. Most Jiyongból lesz vízi hulla, ahogy a remegő kezeiből kihull az olló, majd megadóan felemeli a kezeit és nyugtató szavakkal felém lép. Féltő szavai azonban csak olaj a bennem lángoló tűzre, és újabb jel, hogy van még egy tárgy, ami fontosabb nálam. Minden dühömmel vágok bele a hifi toronyba újra és újra, miközben Jiyong kétségbeesetten próbál elrángatni onnan. Amikor sikerül lependerítenie a féltett tárgyáról, és szemügyre veszi a károkat, ordítva tör rá a sminkasztalomra, míg én fújtatva keresek újabb áldozatok után.

Mióta találkoztam veled, csak gyötrelem kísér
Minden nap a nehézségek és a kísértés hegyeit mászom
Most már a szakításról énekelek, elmondom neked
Ez az utolsó vallomásom

Lassan megtelik a ház romokkal. Szétszabdalt ruházati cikkek mindenfelé, széttört fényképező gép, tányér és bögre halmok egymás hegyén hátán, szétdobált CD-k mindenütt, amikkel egy idő után a másikat kezdjük célba venni. Az egyik elhajított tárgy váratlanul a falon lévő hatalmas esküvői fotónkat találja el. Az üveg megreped, meginog a kép, majd hangos robajjal a földre zuhan. Mint egy pofoncsapás, térit észhez minket, és a hirtelen beállt, síri csendbe fülsértően visszhangzik döreje. Döbbenten nézek végig a romokon, miközben Jiyong nagyot sóhajtva temeti kezeibe a fejét.

Az emberek mosolyt erőltetnek magukra, elrejtik az igazságot
Mintha boldogak lennének
Miközben a szerelem szavával hazudnak
Mintha örökké tartana

Nézem a férfit velem szembe, az embert, akibe beleszerettem, a férjem, és nem találok senki mást csak egy idegent. Egy embert, aki belefáradt ebbe az egészbe. A munkájába, a feladataiba és a hazásságába. Azt hiszem, hogy elértük a mélypontot, és ebből a helyzetből nem vezet felfelé út. Körülöttünk az életünk romjai. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és tudom, hogy itt a vége. Halkan, mégis tisztán érthetően mondom ki a végszót:

- Halványulj el…